Hrozova Erzsébet: Nem azért harcoltunk, ami most van

Karján tetoválás: 1956 és Béla. Férjét, Székhelyi Bélát felakasztották, ő – Hrozova Erzsébet – életfogytiglant kapott. Tizennégy évet ült, kínozták, verték, de nem tudták megtörni.

– Mikor tudta meg hogy a férjét, Székhelyi Bélát kivégezték?

– 1970. március 15-én kiengedtek Kalocsáról. Hulla fehéren jöttem ki, azonnal a nővéremhez mentem, aki átadta azt a levelet, amit az anyósom írt az apámnak, aki szintén meghalt, amíg a börtönben voltam. A levélben megátkozott, mert azt írta, ha én nem vagyok, akkor a fia nem keveredett volna a harcokba, vagy legalábbis kimenekült volna külföldre és még ma is élne.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Már tizenhat évesen ápolónőként dolgoztam a kaposvári kórházban, ott találkoztam Bélával, aki Taszáron, a szovjet–magyar reptéren volt katona. Hadnagyként szolgált. Távházasságban éltünk – persze egymást meglátogattuk –, de két évre rá kitört a forradalom. Akkor már tizennyolc éves voltam. Október 25-én értem jött egy másik bajtársával. Én szinte éjjel-nappal dolgoztam a 2-es női klinikán, az Üllői úton, mivel bent rekedtem a kórházban.

– Sok sebesült volt?

– Annyi volt a lőtt sebből vérző, hogy be kellett rendezni a lenti alagsorban rögtönzött műtőket, kötözőket. Amikor a Béla megérkezett, kértem a főnövért, hogy engedjen el, mert a férjem mellett a helyem. Kiírtak szabadságra. A férjemnek közben tudomására jutott, hogy régi barátja, Újvári Józsi, akivel együtt volt sorkatona, a VIII. kerületi Víg utcai rendőrkapitányságot több felkelővel elfoglalta és harcolnak. Odamentünk, mert a férjem katonaként harcolni akart.

– Önök mit tettek?

–  A Rákóczi téri csarnokban tanyáztak az ávósok, később kivertük őket onnan. Őrjáratokra kijártunk a környező utcákra is fegyveresen. Mindenhonnan lőttek bennünket. A közelben volt a Kilián-laktanya, a Corvin-köz. Az érkező szovjet fegyveresekkel, tankokkal vettük fel a harcot. Hárman voltunk, én mindig középen mentem, mert a lányokat a fiúk közre vették.

–Meddig védték a rendőrkapitányságot?

– Néhányan október 27-én átmentünk a Corvin-közbe Iván-Kovács Lászlóhoz és Pongrátz Gergelyhez, és ott rekedtünk november 1-jéig. Ugyanis október 30-án iszonytató fegyveres tűzharc bontakozott ki a laktanya és a Corvinosok között: lőttek bennünket a Kilián-laktányából.

– Maléter Pálék?

– Igen. De nemcsak ők, hanem szovjet katonák is tüzet nyitottak ránk. Aztán november negyedikén, amikor újból bejöttek az oroszok, Újvári Józsi és a férjem arra kértek, hogy menjek el a kapitányságról, mert itt pokol lesz, a gyerekeket és a nőket elküldték. Erzsébetre mentem az unokanővéremhez, Katihoz.

– A férjével még találkozott?

– Igen. November 7-én jött utánam. Ő is megsebesült.

Mondtam neki, hagyja el az országot, mert a katonákat súlyosan meg fogják büntetni, bennünket, civileket kevésbé. Ezt kár volt mondanom, mert azt felelte, hogy nélkülem nem megy ki.

Én azonban nem hagyhattam el apukámat, aki műtét előtt állt, ő is maradt, hat hónapig bujkáltunk. 1957 nyarán véletlenül összefutottunk az utcán a férjem egyik katonatársával, Tihamérral, aki elmondta: néhány tiszttel most szervezik a külföldre szőkésüket. Rábeszélte Bélát, hogy csatlakozzon hozzájuk és megadta pontos helyet, hol lesz a találkozó. Másnap elköszönt tőlem a férjem és azt mondta, ha negyvennyolc órán belül nem ad életjelt magáról, akkor elfogták. Eltelt két nap, semmi hír.

– Tehát csapda volt.

– Sajnos az volt, a katonatársa beépített spicliként működött. Ezután eldöntöttem, nincs értelme tovább bujkálni, elhatároztam, hogy visszamegyek a klinikára dolgozni, ám belebotlottam egy járőrbe, pufajkásokba és szovjetekbe. Igazoltattak, igazolványom azonban nem volt. Magyarázkodtam, hogy azért nincsenek irataim, mert amikor tűzharcnál mentünk le a pincébe a forradalom alatt, akkor a lakásunk kiégett. Erre rám nézett a pufajkás magyar és ezt kérdezte:

Mi volt itt? Forradalom volt ez magának? Ha az, akkor velünk jön és tisztázzuk az ügyét.

– Hová vitték?

–A Víg utcába, a VIII. kerületi rendőrkapitányságra, ahol együtt harcoltam jó néhány rendőrrel, nyomozóval. Amikor bevittek az egyik nyomozótiszt szobájába, aki úgymond harcostársam volt, hiszen együtt lőttük a Rákóczi téren az ávéhásokat. Belevigyorgott az arcomba, és csak ennyit mondott: – Már vártuk magát, Erzsi!

– Ő átállt?

– Persze, november 4-e után azonnal átállt a kommunistákhoz. Ezt egyébként több kerületi rendőr megtette. Azt hazudták, hogy a felkelők kényszerítették őket. Egy évig voltam a vizsgálati fogságban. Vallatás közben csak kétszer vertek meg, de úgy, hogy egész életemre megmaradt a nyoma. Először kiverték a fogaimat, eltörték az álkapcsomat, majd a vesémet verték olyan gumibottal, aminek ólom volt a végében.

– Önt milyen ügyben ítélték el?

– Az Újvári József és társai bűnügyében. Dupla nullás volt az ügyünk: szigorúan titkos katonai ügyben ítélkeztek. A társam volt többek között Kósa Feri, Medgyessy Jancsi, Dvorzsák Laci. Zárt tárgyalás volt, csak a tanúk jöhettek be. Két halálos ítéletet szabtak ki, Újvári Józsit és Kósa Ferit kivégezték. Én életfogytiglant kaptam, aztán három évtől nyolc évig terjedő börtönbüntetéseket osztottak.

Az ügyész halált kért rám. Követelte, hogy engem vonjanak ki a fizikai életből.

Egy évig bizonytalan volt a sorsom, mert átvittek a Kisfogházba, a halálos zárkába. Ott vérzett be a bal vesém, amit levertek. Amikor felgyógyultam, elvittek Kalocsára és ott voltam még tizenhárom évig.

– A férjével az első tárgyaláson találkozott?

– Soha többet nem láttam. Őt Kaposvárra hurcolták és átadták a katonai bíróságnak. Csak sok évvel később tudtam meg, hogy mi történt.

– Megbánta, hogy részt vállalt a forradalomban?

– Nem. Az ember a sorsát el nem kerülheti, nekem ez volt megírva a sors könyvébe. Nem bántam meg, de mi nem azért harcoltunk, ami most van Magyarországon. Most néhány tízezer embernek nagyon jó dolga van, de a tömegek még mindig nélkülöznek, éheznek.

Hrozova Erzsébet 2013-ban hunyt el. Amikor 2006. október 22-én a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel díjazták az Országházban, több társával együtt visszautasította a kézfogást Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnökkel és Szili Katalin házelnökkel. Így tiltakozott.

( A portréfotót Nagy Zoltán készítette).