Fátyol István – Muzsikuscsaládból forradalmár

Harcolt, röplapozott és  a börtönben sem tört össze. Fátyol István egyike volt azoknak a magyar cigányoknak, akik részt vettek a forradalomban. A szabadságharc leverése után sem adta fel a küzdelmet.

– Ön igazolt ötvenhatosnak tartja magát. Miért hangsúlyozza ezt?

– Az 1963-as nagy amnesztia után kevés politikai elítélt maradt a börtönökben. Ezért tudatosan összekeverték a bent lévő politikai foglyokat, forradalmárokat az ötvenhat alatt elkövetett közbűntényes elítéltekkel. Akinek nincs az ügyészség által véglegesített jegyzőkönyve, az nem volt igazolt ötvenhatos, hanem közbűntényes.

– Hogyan került a forradalmárok közé?

– A Faluszínház (Déryné Színház) világosítója voltam, ott ért a forradalom. Már október huszonharmadikán megalakult a színház munkástanácsa, és annak elnökhelyettese lettem. Közben vagy tizenöt harcolni akaró fiatal vezetőjévé választott engem, és a Tanács körút, valamint az akkori Népköztársaság út sarkáig húzódó VI. kerületi rész a mi fennhatóságunk alá tartozott. Ott járőröztünk, harcoltunk. Parancsnokságunkat a színház igazgatósági épületében rendeztük be, az Éva utca (ma Asbóth utca) és a Király utca sarkán lévő első emeleti próbateremben. Stratégiailag is jó hely volt, mert ez átjáróház volt. Csoportunkat utólag úgy legalizáltuk, hogy a színház vagyonára vigyáztunk.

– Kik ellen harcoltak?

– A ruszkik és az ávéhások ellen.

– Kivel volt kapcsolatuk?

– Például Angyal Pistáékkal – a Tűzoltó utcai csoporttal –, mivel őt már 1956 előtt is ismertem egy baráti társaságon keresztül.

– Angyal Pista kommunista volt, nem?

– Igen, de a forradalmárok kilencvennyolc százaléka nem kommunista, hanem demokratikus érzelmű és hitet valló ember volt, hiszen abba nőttünk bele. Angyal István elvei számomra nem voltak idegenek, Pista legalább annyira utálta a Rákosi-diktatúrát, mint én, hiszen mi a B listázás miatt éheztünk, saját bőrünkön éreztük, hogy mit jelent a kommunizmus.

– Miért B listázták?

– Azért, mert apám 1939–40-ben cigányzenészként a hitleri Németország filmgyártásában tevékenyen részt vett. Emiatt apám cigányzenészként sem kapott munkát.

Magyarország egyik leghíresebb zenész családjához tartozom.

Fátyol János, apám bátyja világhírű cigányzenész volt, apám volt a prímása. Az unokaöccsük, Fátyol József Magyarország első cigány klarinétművésze volt.

– A forradalomban több cigány származású ember is fegyvert fogott a szabadságért.

– Valóban többen harcoltak, de sajnos minden nációban vannak jók és rosszak is. Ez a cigányokra is jellemző volt. Így a becsületes cigány felkelők mellett voltak olyanok is, akik jogtalanul megszerezték maguknak azt, amit nem kellett volna.

– November 4-én mi történt?

– Kint voltunk a barikádokon. November 7-ig harcoltunk, de tovább nem láttam értelmét a küzdelemnek. Közben átmentem Angyal Pistához, és megbeszéltem vele: csúzlikkal csak verebekre lehet lődözni, tankokra nem. Megértette, ennek ellenére kilencedikéig tartotta magát fegyvereseivel. Ugyanis ezeket a szovjet tankokat már nem lehetett Molotov-koktélokkal felrobbantani. A forradalom második fordulójában a legújabb típusú tankokat vetették be ellenünk. Légbeszívó nyílásuk nem hátul s fölül volt, hanem alulra bujtatták. Páncéltörő fegyvere pedig az egész országnak nem volt. Hetedikén este azt mondtam, hogy fiúk ennyi volt, mindenki menjen haza. Csak négyen maradtunk együtt a színház igazgatósági épületében, hogy meggátoljuk az esetleges fosztogatást.

– Helyes döntés volt?

– Bizony helyes. Az alattunk lévő pincerendszerben volt egy óriási népboltlerakat. Több millió forint értékű áru volt lent, a jancsiszögtől az irhabundáig mindent tartottak ott. November 10-ére virradó éjszaka hallottuk, hogy felszakították a rolót. Gyorsan kinyitottam az ablakot és egy teherautó állt a népbolt előtt vagy négy-öt emberrel. Egy géppisztolysorozatot leküldtem az úttestre és felszólítottam őket, ha nem mennek el, tűz alá vesszük őket. Eliszkoltak.

– Mikor tartóztatták le?

– 1957. március 16-án fogtak le. A március 15-ei tüntetést készítettük elő. Röpcéduláztunk…

– Miért nem szökött meg?

– Mert magyarnak születtem.

Nem akartam elmenni, de már a bujkálásnak sem láttam értelmét, mivel országos körözés volt ellenem kiadva. Végül is feladtam magamat. A sógoromnak mondtam el, hogy az élettársamnál találnak meg. Éjszaka jöttek értem, tizenegy pufajkás állig felfegyverkezve. Beszállítottak a börtönbe, egy zárkába dobtak be, ahol két volt társam feküdt a földön hason. Gép Győző és a Horváth Gyuszi. Nem tudtak megmozdulni. Háromszoros fejük volt, háromszoros kezük volt, kék, zöld volt mind a kettő. Ülni nem tudtak, járni nem tudtak, enni nem tudtak. Kidörömböltem, kiordítottam, hogy mit csináltatok, ti szemetek! Kinyílt az ajtó, megütöttek úgy, hogy nekirepültem a falnak, lecsúsztam és ott maradtam.

– Mi volt az ítélet?

– Három halálos ítélet született. Angyal Pistát, a tizenkettedik rendű vádlottat, Szirmai Ottót és Szél Sándort ítélték halálra. Szél Sándor másodfokon kegyelmet kapott.

– A két kommunistát tehát kivégezték.

– Ez volt a megdöbbentő. Az ő általuk nevezett bűnös kommunistákat felakasztották. Annak ellenére, hogy Szirmai Ottónak a nagyapja Lenin személyi testőrségének parancsnoka volt. Tutsek Gusztáv, a halálbíró könyörgött Angyal Pistának, hogy adja be a kegyelmi kérvényét. Angyal Pista a bíróságon azt mondta: szabad nem lehetek, a börtönt nem tudom elviselni, tőletek meg az élet nem kell!

– Szirmai Ottó mit mondott?

– Szirmai nem nagyon beszélt, tudomásul vette, beadta a kegyelmi kérelmét, amit másodfokon is elutasítottak. Aztán jöttek a kemény ítéletek, Vera, az élettársam tizennyolc évet kapott, ketten tizenöt évet és így ment lefelé. Egy valami azonban érdekes volt ebben a perben.

Egymás ellen senki sem tanúskodott, senki sem vádolta meg a másikat.

– Ön hat évet kapott, de előbb szabadult.

– 1961-ben részleges amnesztiával jöttem ki a börtönből.

– Nem lepődött meg, hogy ennyire enyhe ítéletet kapott? Hiszen harcolt, röplapokat terjesztett.

– Nagyon meglepődtem. Ugyanis kisebb cselekményekért keményebb ítéleteket is kaptak. De ezt nem lehetett kiszámítani. Társaim közül többet az Obersovszky-perben ítéltek el, mint Gyöngyössyt vagy Kovács Józsefet. Tóth Ilonával is nagyon jóban voltam.

– Mostanában egyesek Tóth Ilona ártatlanságát kétségbe vonják. Gyilkosnak tartják.

– Nem volt gyilkos. Még a beállítottsága sem volt annak nevezhető. Nagyon műveltnek ismertem meg, hatalmas ígérete lehetett volna a magyar orvostudománynak, másrészt szív-lélek ember volt. Egy ilyen fiatal orvosnő soha nem tudott volna ölni.

Kádárék az egyetemistákat akarták megbüntetni, megfélemlíteni Tóth Ilonán keresztül.

– Szabadulása után visszament a színházhoz?

– Szó sem lehetett róla. Munkát hosszú ideig nem kaptam, fusiztam. 1965-ben helyezkedtem el a budai villanyszerelő szövetkezetnél. Hamar kiderült, hogy ez voltaképpen egy internáló tábor volt, főként elítélt ötvenhatosok dolgoztak ott. Hatvanszázalékos fizetést kaptunk a velünk egy kategóriába tartozó szerelőkhöz viszonyítva.

– A megkülönböztetése mikor szűnt meg?

– Amikor elkerültem az Operettszínházhoz világosítónak, egy ismerősöm ajánlásával. Akkor kaptam teljes fizetést. De ott sem maradhattam sokáig – Szinetár volt az igazgatónk –, mert a személyzeti osztály felülkáderezte az önéletrajzomat, és mivel nem írtam meg, hogy az Angyal Pistával, Szirmai Ottóval voltam elítélve, meg hogy közöm volt Tóth Ilonához, Obersovszkyhoz és Gáli Jóskához, ezért elbocsátottak. Onnan a SOTE karbantartási osztályához mentem dolgozni, ahol egy párttitkár volt a személyzetis is, ráadásul kispesti születésű. Ismert engem, s azt mondta, hogy engem nem érdekel miért ült, engem az érdekel, hogy milyen szakmunkás. Művezető-helyettes lettem és nyugdíjazásomig mint villanyszerelő ott dolgozhattam.

– A rendszerváltás után kapott egy kis lakást Mátyásföldön, a volt szovjet laktanya területén. Ez volt a kárpótlás?

– Kárpótlás? Kaptam kárpótlást idézőjelben, havi tizenegyezer forintot a letöltött időm után.

– Ön szerint mi az oka annak, hogy az ötvenhatosok ennyi részre szakadtak, nem bíznak egymásban?

– Mi, politikai elítéltek annak idején megbeszéltük: nem lesz szükség arra, hogy mi körbeigazoljuk egymást. Erre nincs szükség, mert egyrészt van róla papír, másrészt a börtönből személyesen ismertük meg egymást. 1989-ben, a fordulat évében azonban az ellenkezője történt, körbeigazolták egymást. S így ötvenhatos lett az a személy is, aki rabolt vagy bosszúból megölte a szomszédját.

– Talán ez túlzás. Miért nem mutatnak rá azokra a személyekre?

– Mert már így is le van járatva 1956.

(A portréfotót Nagy Zoltán készítette.)