Dilinkó Gábor: Sok rumungó harcolt akkor

Sok rumungó, magyar cigány harcolt a forradalom alatt, Bizsu, azaz Dilinkó Gábor festő a kedvesét követve állt be a Corvin köziek közé. Nem érdekelte az ideológia: ruszkik haza! – ez volt a lényeg.

– A szobája falán egy nagyméretű festmény látható egy férfiról.

– Ő volt Iván-Kovács László, a Corvin köz főparancsnoka.

– Pongrátz Gergely is az volt.

– Tudja hogyan lett az? Úgy, hogy letartóztatta Iván-Kovács Lászlót és halálra ítélte. Azt mondta, hogy kommunista és hazaáruló. Az egész Pongrátz család a Corvin közben volt, mindegyik vezér akart lenni. Vitték a srácok Iván-Kovácsot és mi néhányan oda mentünk: Mi van fiúk, hová viszitek a főparancsnokot? Gergely kiadta a parancsot, hogy Ivánt agyon kell lőni – mondta az egyik srác. Majd megmondom, kit lősz te agyon – kiáltottam és egy akkora taslit adtam a srácnak, hogy hanyatt esett. A többit meg elzavartam. Az a brigád, akikkel én voltam azok mind kajakfrancik voltak. Ezek között őrnagy, szakaszvezető, tizedes is volt, képzett katonák, csak én voltam közöttük a proli. Ezekkel mentem fel Pongrátz Gergelyhez a második emeletre, az orvosi lakásba, a parancsnokságra. Gergely tudta, hogy életveszélyes brigád a miénk. Mondta a magáét, hogy Iván-Kovács László kommunista és elárulta a forradalmat. Én meg mondtam a magamét: milyen forradalmat árult el az, aki a barikádokon, a tetőkön, az utcákban harcol? Végül is Iván-Kovács elmehetett, s aztán a Nap utcában és a Leonardo da Vinci utcában megalakította a saját csoportját hetven fővel.

– Ön viszont ott maradt Pongrátz Gergellyel.

– Én végig a Corvin közben maradtam. A moziban aludtam.

– Haragszik Pongrátz Gergelyre. Mégis: az ő neve elválaszthatatlan a Corvin köziektől.

– Semmi köze a forradalomhoz.

– Ezt azért kevesen mondják. Pongrátz Gergelytől nem lehet elvitatni, hogy főparancsnok volt és bátor forradalmár. Később a vagyonát áldozta fel a Marsi-pusztai ’56-os múzeumért, a forradalom emlékére épült kápolnáért. Ezt sem lehet elvenni tőle.

– Nem kellett volna disszidálni, hanem a börtönben velünk kellett volna vállalnia a következményeket (Iván-Kovács Lászlót felakasztották – a szerk.).

– Térjünk vissza a kezdethez: miként keveredett a Corvin közbe?

– Az élettársamat kerestem, Kócost. Mondták, hogy a Corvin közbe ment. Pesti ember voltam, viszont nem tudtam, hogy hol van a Corvin köz. Végül megtaláltam. Már a Práter utcában futkostak a srácok puskákkal, mások lőszeres ládát húztak, volt egy gyerek, aki Maximkát (golyószóró) vonszolt, az egyik kereke hiányzott, beálltam segíteni neki. Így értem el a Corvin közbe. Ott botlottam Kócosba. Mindjárt rámförmedt: – nem parancsolsz nekem, parancsnok vagyok, hat ember tartozik hozzám! Hát jól van – mondtam –, legyél parancsnok. Talpra esett kislány volt. Már négyhónapos terhes volt tőlem.

– Aztán mi történt?

– Harcoltunk.

– Tudta ön, hogy forradalom van?

– Annyit tudtam, hogy ruszkik haza! Menjenek haza az idegen katonák, mi ezek ellen harcoltunk. Engem az ideológia abszolút nem érdekelt.

– Csak az üzlet, meg a nők?

– Nekem Kócoska akkor elég volt. Imádtam. Emléktáblája van a Corvin közben, az ő családi neve Szabó Ilonka volt. Minden évben a névnapjára koszorút viszek, még most is szeretem.

-Mi történt vele?

– Október 28-án Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy győzött a forradalom, mindenki megtarthatja a fegyverét. Akkor hallottam, hogy Kócost agyonlőtték a Práter utca végén. Rohantam utána a kórházba, de már akkor nem élt. Az orvos kérdezte tőlünk: tudták azt, hogy négy hónapos terhes volt? Mert félig eszméletlen állapotában mindig csak azt mondta: Bizsu, Bizsu. Melyik maguk közül a Bizsu? – kérdezte. Én vagyok – válaszoltam. Utána szótlanul visszamentünk a Corvin közbe. Kócos halála után összerogytam. Viaskodtam. Menjek haza, ne menjek haza, disszidáljak? De miért disszidáljak, ha a forradalom győzött – mondtam magamnak.

– Maga végig ott maradt?

– Végig. Ott sebesültem meg. Kaptam fejlövést, kaptam golyót a combomba, a tüdőmbe. Falábú Jancsi sem ment el. Kiváló lövész volt, páncélosként harcolt. Aztán egy akna széttépte.

– Mikor lett újra forró a helyzet?

– November negyedikén hajnalban fél ötkor. Fedor József orvossal éppen a Práter utcában voltunk, oda csapódott egy gránát, öten voltunk, mind az öten megsebesültünk. A srácok odébb vonszoltak, és az a mentős, aki ebben a sorozatban is szerepel, Hegedűs László, vitt be engem akkor a Korányi-kórházba egy fekete Volgával. Ott tartottak a kórházban, de egy nővér sajnos feljelentett. December 27-én a pufajkások elvittek. Beépített nővér volt, mert addig az orvosok és az ápolónők rejtegetettek bennünket. Később öt és fél hónapig magánzárkában voltam. Ütöttek, rugdostak, ami belefért, de soha nem írtam alá semmit.

– Milyen perben szerepelt?

– Egyedül voltam perbe fogva. Nekem nem volt bűntársam. Először tizenkét évet kaptam, majd a legfelsőbb bíróság ezt hét évre csökkentette. 1963-ban szabadultam decemberben, karácsony másnapján.

– Hogyan lett festő?

–Amikor kiszabadultam, sehová sem vettek fel. Guberáltam, csavarogtam, ittam, elzüllöttem. Padlóra kerültem. Aztán olvastam az újságban, hogy egy termelőszövetkezet munkásokat keres. Elmentem Vecsés mellé a Vörös Lobogó téeszbe és mindjárt megmondtam: Igazgató úr, írni, olvasni nem tudok, börtönben voltam, de dolgozni akarok. Akkor – mondta az igazgató –, lesz munkád, felveszlek. Öntöző mester lettem. Volt egy barátom, Újpesten lakott, de egy nagyon csóró akvarellfestő volt.

– A forradalom idején származott hátránya amiatt, hogy cigány?

– Nem.

Sok cigány harcolt a forradalom alatt. Voltunk a Corvin közben tíz-tizenketten romák. Ám ők mind muzsikus cigányok voltak, nem oláh cigányok. Mi rumungók vagyunk, magyar cigányok.

Dilinkó Gábor nyugalmazott dandártábornok, a Corvin köziek egykori összekötője 2014-ben hunyt el.