Cserépy Gyula nyugalmazott alezredes 1951-ben vonult be katonának, 1956-ban fegyverrel védte a hazát a szovjet hadsereg ellen. Életfogytiglanra ítélték, s csak 1970-ban részesült amnesztiában.
– Mikortól vett részt a forradalomban?
– A véres csütörtök után, október 26-én kapcsolódtam be a forradalomba. Egy ismerősöm hívott nemzetőrnek, és a Ferenc téren, a rendőr női szállón megalakult a csoportunk negyven fővel. November 4. hajnalán történt az első komoly esemény. Az addigi békés őrjáratok megszűntek. Már nem hármas-négyes csoportokban jártunk, hanem nyolcan-tízen. A mi rajunk a Thaly Kálmán utcában állt fel és megpróbáltuk keresztben lezárni az Üllői utat.
– Nagy Imre miniszterelnök hajnali beszédét hallották?
– Nem. Egyértelmű volt, hogy Budapestet meg kell védenünk. A Nagyvárad tér felől jöttek a szovjet tankok. Mi a házak ablakaiban helyezkedtünk el, puskákkal, golyószórókkal. Másnap estig tudtuk tartani ezt a vonalat. Amelyik tank átjutott, azt a Corvin-köziek és a Kilián laktanya tüzérsége kilőtte. A harmadik emeletről tüzeltünk, a gyalogság nem tudott ezen a szakaszon átjutni, igaz, az Üllői úti járdaszintről egy sorozat eltalálta a mellettem harcoló egyik bajtársamat. A sisakon keresztül kapta a fejlövést.
– Meddig maradtak a Thaly Kálmán utcában?
– November 5-én este elhagytuk az állásainkat és visszamentünk a Ferenc térre. Onnan aztán én hazajöttem Csepelre. A borzasztó túlerővel szemben nem volt értelme a további ellenállásnak. Aztán 1957 júniusában letartóztattak.
– Hogyan jöttek rá, hogy ön fegyverrel harcolt?
– Valószínű a Ferenc térről valaki mesélt. Bevittek. Tizenhatan voltunk egyébként a perben, kettejükre halálos ítéletet szabtak ki, végre is hajtották.
– Mi volt a vád?
– Mind Ferenc tériek voltunk. A bíró Halász Pál volt.
Nem szeretek minősíteni, de testi hibás emberként – rövidebb volt az egyik lába – talán gonoszabb volt, mint a többiek. Olyan volt, mint Belzebub fia, gyűlölködött, kegyetlenül ítélkezett.
Engem több rendbeli, szám szerint meg nem határozható gyilkossági kísérlettel vádoltak.
– Fellebbezett?
– Igen, de visszavontam az ügyvédem tanácsára, mert a másodfokú bíróság a népbíróság külön tanácsává alakult át és többször előfordult, hogy másodfokon még súlyosabb ítéletek születtek, gyakran halálosak.
– A per milyen benyomást tett önre?
– Világossá vált, hogy koncepciós volt, de ez mindannyiunk perére jellemző volt. A bíró a per végén azt mondta, hogy a bíróság ítélethirdetésre visszavonul. Eltelt körülbelül húsz perc, amikor visszajöttek, és több mint negyven stencilezett oldalon olvasták fel az ítéletet.
Egyértelművé vált, hogy előre kitervelt koncepcióról volt szó, amit előre megírtak.
– Az akkori hatalom több alkalommal is hirdetett amnesztiát. Egyik sem érintette?
– Egyikbe sem kerültem bele. Volt 1959-ben, ’60-ban, ’63-ban, de egyik sem érvényes rám, mert nekem – úgymond – vér tapadt a kezemhez. 1970. március 26-án szabadultam egyéni kegyelemmel. Kádár ugyanis előzőleg hangoztatta, hogy politikai foglyok már nincsenek a börtönökben. Ennek ellenére akkor huszonkilencen szabadultunk.
– Ön egyike volt azoknak, akiket a legtovább tartottak börtönben.
– Tizenhárom évet ültem, de voltak többen, akik még tovább maradtak. Voltak, akiket húsz évig bent tartottak. Ilyen volt a kádárizmus: Nickelsburg Lacival együtt ültem Sátoraljaújhelyen 1961-ben. Jogerősen tizenkét évet kapott, együtt dolgoztunk a varrodában. Egyszer csak összeszedették vele a cuccát, visszahozták Pestre, perújrafelvételt rendeltek el, és halálra ítélték, majd kivégezték (az utolsó kivégzésről bővebben itt – a szerk.). A Baross tér egyik legkeményebb vezetője volt. Kár érte, nagyon értelmes volt, igazi magyar.
– Mit szűrt le magában a tizenhárom év alatt, mit és kiket akartak tulajdonképpen megbüntetni?
– Az internacionalista elvtársak kőkeményen meg akarták torolni, hogy voltak, akik szembe mertek szállni a hatalmukkal, a nagy Szovjetunióval.
Nem véletlenül volt a véres megtorlás, hiszen ez a XX. század legnagyobb függetlenségi harca, fegyverténye volt. Ha sokat nem is értünk el, de azt igen, hogy a baloldali tömbön elindult a repedéssorozat.
(A portréfotót Burger Zsolt készítette).