Hontváry Miklós: Átmosták, átmossák 56 történetét

Hontváry Miklós többedmagával segítette a fiatalok vallásos, erkölcsi nevelését az ötvenes években, 1956 nyarán elítélték, a forradalom idején kiszabadult, majd újra letartóztatták. Tartással, életörömmel emlékezett 56 napjaira.

– A forradalom napjaiban a börtönből szabadult. Miért ítélték el?

– Az orvosper kapcsán kezdődött, amikor fegyveres szervezkedés miatt perbe fogtak orvosokat, orvostanhallgatókat. Ennek aktív résztvevője volt Luka László jelenleg Genfben élő orvosprofesszor, aki nekem jó munkatársam volt, és így a gyanú már ekkor a szervezkedésünkre terelődött. A döntő lökés a Keresztény Front Társaság leleplezése volt, aminek egy ideig tagja voltam, és így óhatatlan volt az én letartóztatásom is 1956. június 16-án.

– A forradalom kitörésekor kinyíltak a zárkaajtók?

– Nem nyílt ki semmi. Bár körbevették a börtönt a felkelők, de az épületet nem rohamozták meg. Egy földalatti kijárat mégis lehetett, mert rengeteg ávós eltűnt, vagy tízen maradtak velünk. A koszt egyre gyengébb lett és kevesebb, ebből arra következtettünk, hogy ki akarják éheztetni az őrséget.

– A börtönökből országszerte kiszabadították a politikai foglyokat. A Gyorskocsi utca zárva maradt?

– Az Államvédelmi Hatóság külön hatalmat jelentett az országban, külön parancsnoksága volt. 1956. október 30-ig nem engedték ki a foglyokat a Gyorskocsi utcai börtönből. Ostrom nem volt, a felkelők nem támadták meg az épületet, és mi ott be voltunk zárva háromszázhetvenen. Külön érdekessége az ügynek, hogy sok külföldi is volt ott, de ez csak harmincadikán derült ki.

Több külföldi rabbal szóba elegyedtem és kiderült, hogy hónapok óta itt vannak, még a követségeikkel sem vehették fel a kapcsolatot, s tolmácsot sem kaptak.

Nekik is elmondtam németül, angolul és olaszul, hogy megyünk haza.

– Csak úgy kiengedték magukat?

– Nem, előtte megjelent a teremben Csete őrnagy elvtárs és a lámpa alá állt. Ezt mondta: „Emberek, rengeteg igazságtalanság történt. A nép lerázta magáról a diktatúrát, elűzték a diktátorokat. Kint szabadság van, a felkelők, a nemzetőreink biztosítják a rendet.” Hozzátette még, hogy maguk se raboljanak, ha kimennek, bár ahogy nézem magukat – mondta Csete –, önök általában úriemberek.

– Tehát az ávéhás parancsnok úgy tett, mintha neki a borzalmakhoz semmi köze sem lett volna?

– Pontosan, noha mindenki tudta, hogy fontos fogaskereke volt az elnyomó rendszernek.

– Bekapcsolódott a forradalomba?

– Nem vehettem részt benne, mert tönkrement térdekkel jöttem ki. Az ülés, a hideg, a nyirok az izületeimet megrongálta, a térdem bedagadt. Persze jöttek értem a Keresztény Front aktivistái, mert ismert ember voltam, felvittek a Várba, ott voltam Mindszenty József első nyilatkozatánál, voltam a Parlamentben Nagy Imrénél, találkoztam a szovjet nagykövettel, Andropovval, tehát vittek mindenhová. Például a Nagybudapesti Központi Munkástanáccsal igen jó kapcsolatot építettünk ki.

– Miért fogták el ismét?

– 1957 nyarán házkutatást tartottak nálunk, majd kihallgatás ürügyén ismét bevittek. A Népszabadságban egymás után jelentek meg cikkek a keresztény mozgalom ellen és személy szerint ellenem. Amikor bevittek a Gyűjtőbe, láttam, hogy ugyanaz a cirkusz kezdődik, amit már átéltem. A hosszú folyóson végig álltak az emberek a fal felé fordítva, hátratett kezekkel, többen vérezve.

– Milyen büntetést kapott?

– Először egy kiváló ügyvéd jóvoltából csak két és fél évet, másodfokon három és fél évet, összevonva hat évet kaptam. Az amnesztia jóvoltából négy és fél évet ültem mindössze.

– Az élete hogyan alakult, amikor kiszabadult négy és fél év után?

– Visszamentem a gyárba, ahol szeretettel fogadtak. Először segédmunkás lettem, utána műszerész, majd a szerkesztés helyettes vezetője és szerkesztési vezető lettem. Persze soha életemben nem kaphattam kitüntetést vagy fizetésemelést, annak ellenére, hogy a végén főosztályvezetői munkát láttam el. 1986-ban nyugdíjba mentem.

– Ön szerint az igazságtétel megtörtént?

– El sem kezdődött. Kezdeményezések voltak, de igazából nem történt semmi.

Azért nem, mert gyakorlatilag minden fontos kulcspozíció a Kádár-rendszer érdekcsoportjainak kezében maradt, vagyis azokéban, akik irányították az országot. Például a gazdaság, a sajtó, a kommunikáció teljes egészében megmaradt nekik.

– Az ötvenhatosokat kárpótolták?

– A börtönben töltött évek után mindenki kapott valami kárpótlást, én is kaptam. Papíron nem is keveset, de nem erről van szó. Kezdetben a TIB országos titkárságának a vezetője voltam, jártam az országot, és láttam, hogy az igazi ötvenhatosok, a csórók, mérhetetlen nyomorban élnek, mélyen a tisztes életszükséglet alatt. Közben a televízióban sorozat készült a főbenjáró csirkefogókkal, akik fényűző lakásokban azt nyilatkozták, hogy nem tudnak semmiről, nem felelősek semmiért. Nevetséges!

Az én szememben nem volt igazi kárpótlás, nem történt igazi rendszerváltás.

– Miként élte meg 1956-ot az elmúlt tizenkét év alatt? Minden a helyére került?

– Nem. Most lopják el az egészet. Miután rájöttek, ötvenhatot már nem lehet kimosni az emberek agyából, inkább átmossák a történetet. Most azt hazudják, nem volt itt semmiféle forradalom, hanem egy jobbító, reformkommunista kezdeményezés volt, hogy a sztálini, rákosista disznóságokat helyükre tegyék és megreformálják az egészet. Magyarán 1956 nem forradalom volt, hanem egy reformkísérlet, amelyet éppen amiatt, hogy ellenforradalomba fordult, teljes joggal vert le a szovjet hatalom, mert ők a szocializmust védték meg a hőbörgő hülyékkel szemben.

– Ön szerint kié 1956?

– Nem szeretem a nagy szavakat, de az egész országé, az egész népé volt. Egy országos lázadás volt.

Ahogyan Márai Sándor mondta: „… meghasadt az égbolt,/mert egy nép azt mondta: „Elég volt”.Ez volt ’56.

(A portréfotót Ványi Ákos készítette).