Wittner Mária: Hittünk Kádár ígéretében

Wittner Mária szerint kijátszották az ötvenhatosakat, így lehetett módszerváltás a rendszerváltás helyett. Az 56-os forradalmár – több társával együtt – elhitte Kádár János ígéretét, ezért a szabadságharc leverése után visszatért az országba.

– Azzal kezdte, hogy az elmúlt évtizedek a módszerváltással, az ötvenhatosok kijátszásával kezdődtek. Ezt hogy érti?

– Az úgynevezett módszerváltás az ’56-osok nagy temetésével kezdődött.

– A rendszerváltásra gondol?

– Arra, de nem mondom rendszerváltásnak, mert akkor saját magamat csapnám be. Még emlékszem a plakátra, a szemeteskukára meg a kifolyó szemétre, amely hirdette, hogy nagytakarítás következik. Azt is tudtuk, hogy akiket el kellett volna takarítani, össze voltak csomagolva. Ezzel szemben mi történt? A nagytakarítás elmaradt, kérdés, hogy miért? Erre még magyarázatot kell adni! Az MSZP ugyanakkor elvégezte Antall Józsefék helyett a nagytakarítást. Egyfolytában nagytakarít, valahányszor visszajön.

– Ön szerint miért 1989. június 16., Nagy Imre és társainak temetése volt a fordulópont?

– Ekkor temettük újra halottainkat. Ez egyfajta reményt jelentett, hogy megszűnik minden, ami volt, és talán valóban 1956 szellemében alakul át a társadalom. Ehelyett különös események történtek. Göncz Árpád az egyik nyilatkozatában hivatkozott a gyűjtőre, arra az úgynevezett narancsszeletre, amiben mi sétáltunk.

– Mit jelent, hogy narancsszelet?

– Volt egy félkör alakú, hat szeletre lefalazott sétálóudvar, a halálos zárka, aminek a két végét egy híd kötötte össze. Nevezhetjük tortaszeletnek is. Ebben kóválygott egy-egy fogoly. Amikor négyen voltunk, négyen kóvályogtunk, utána hárman, aztán, amikor Salit – Bakos Gyulánét – felakasztották, akkor már csak ketten maradtunk Katival. Amikor a társamat, Sticker Katit, Havrilla Bélánét kivégezték, egyedül maradtam és nagyon sírtam. Nagyon sírhattam, mert a fal másik oldaláról, bakot tartva valakik átnéztek. S akkor én csak annyit mondtam: ne haragudjatok, fiúk, én nem tehetek róla, hogy életben maradtam. Amikor 1990-ben Göncz Árpád a Magyar Nemzetben erről nyilatkozott, akkor pontosan idézett, mert én tényleg ezt mondtam. Aki egy ilyen mondatra visszaemlékezik, attól többet vártam volna, nem azt, ahogyan képviselte a magyar nemzetet.

– A nemzet újratemette hősi halottait. Ez mennyiben jelentett egy új fejezetet és mennyiben jelentett választóvonalat az ország életében?

– Nagyon készültem a temetésre. A temetőkapuban láttam meg először a felhívást, hogy lehet újra- temettetni a halottakat. 1956-ban Lambrecht Miklós a Péterfy Sándor utcai kórház mentőseinek volt a vezetője. Írtam neki egy levelet, hogy szeretném eltemettetni egyik társamat, Sticker Katit, akinek nincs hozzátartozója. Rövidesen kaptam egy választ tőle, hogy szedjem pontokba: ki volt az elsőfokú bíró, ki volt a másodfokú bíró, milyen név alatt futott az ügy, hány halálos ítélet volt. És én erre pontosan válaszoltam, majd találkoztunk az Oktogonnál, ahol lakott. Ez volt az első élő ötvenhatos, akivel az 1970 óta, börtönből való szabadulásom után találkoztam. Elmondtam neki, hogy miért szeretném eltemettetni Katit. Ezután 1989. május elején összehívtak bennünket a Corvin tér 2.-be. Ott volt Fónay Jenő, Maléter Jutka és még jó néhányan, akik el akarták temettetni szeretteiket. Megkérdeztem, hogy Tóth József és Kóté Sörös József hozzátartozói jelentkeztek-e a temetésre? Azt a választ kaptam, hogy nem. Ekkor én azt kértem, hogy még ezt a két társamat is eltemettetném. Így temettettem el mind a három társamat.

Tulajdonképpen a temetésnél kezdődött minden. Ez egy euforikus állapot volt.

– Miért pont ezeket az embereket akarta újratemettetni?

– Egy vádban szerepeltünk. Wittner Mária és társai a Vajdahunyad utcából és a Corvin közből. Az elsőrendű vádlott én voltam, a másodrendű vádlott Kati, a harmadrendű Kóté Sörös József, a negyedrendű vádlott Tóth József, aki Tutsek bírót megverte, és folytatódott tovább a kis Varga Jancsival, majd Neumann Tivadarral, Bertalan Pállal és két felkelőt még hozzánk csaptak a Práter utcából, Máthé Ferencet és Klucki Gézát.

– Az egyik vádlott, Tóth József valóban nekiugrott a bírónak?

– A tárgyaláson Tutsek Gusztáv közölte: vége van a tanúkihallgatásoknak és megnevezett engem és azokat a vádlottakat, akikre halálos ítélet vár. Kóté Sörös Józsefre és Tóth Józsefre hamis tanúzással rávarrták a Köztársaság téri vérengzést. Ekkor felállt Tóth József, a negyedrendű vádlott s kérte, hogy hallgassák meg azokat a tanúit, akikkel bizonyítani tudja, hogy nem voltak ott a Köztársaság téren, mert október 30-án éjjel jöttek fel vidékről Pestre élelmiszer-szállító teherautókkal. Tutsek erre azt mondta, itt már nincs mit bebizonyítani, üljön le. Az első sorban ültünk mint vádlottak.

Egy szempillantás alatt történt az egész: Tóth Jóska felugrott az írnok asztalára, majd onnan a bírói karzatra, Tutsek két hatalmas monoklit kapott a szeme alá, az ülnök az orrára kapott egy ütést, eleredt az orra vére.

Kitört a káosz a tárgyalóteremben. A fegyőrök aztán legyűrték Jóskát, aki lábbilincset kapott. Másnap folytatódott a tárgyalás, de már a második sorban foglalhattunk helyet. Tutsek természetesen Tóth Józsefnek sem kegyelmezett, kivégezték.

– Visszatérve az euforikus állapothoz, miből adódott ez?

– Akkor még hittünk, hittük, hogy valamiféle változás lesz ebben az országban. De ami történt, az mindent felülmúlt negatív irányban.

– Ön mit gondol, hol lett elrontva? Akkor még tízezrével voltak közöttünk munkásőrök, itt volt a megszálló szovjet hadsereg.

– Akkor is cselekedni kellett volna. Magam részéről bevontam volna az útleveleket azoktól, akik a pártapparátusban, a külügyben vagy a gazdaságban a középszinttől felfelé helyezkedtek el. Miért? Mert nem tudták volna a külföldi kapcsolataikat felhasználni a piszkos pénzek körbemosására. Sajnos nem követték volna 1956 szellemiségét, ami révén talán demokratikus társadalom jöhetett volna létre.

– Sticker Katiról, azaz Havrilla Bélánéról sokat beszélt. Milyen társa volt?

– Több volt, mint társam. Barátom volt. Október 24-én ismerkedtünk meg a Corvin közben. Én tizenkilenc, Kati huszonnégy éves volt. Novemberben megsebesültem, két aknaszilánk került a gerincembe, bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. Jakab tanár úr műtött meg és kivette a szilánkokat, neki köszönhetem, hogy nem bénultam meg. Kati közben kiment Bécsbe.

– Miért jött haza?

– Volt egy nagy szerelme, aki megírta, hogy Kádár büntetlenséget ígért a forradalmároknak. Erre hazajött. Nem sokkal később letartóztatták. Egy zárkában voltunk, tőle tudtam meg, hogy már Svájcban volt, amikor úgy döntött, hogy hazajön. Én is kimentem Ausztriába, egy hónapig kint voltam Bécsben. Én is hittem Kádár ígéretében, meg azt gondoltam, hogy amit én csináltam, azért fél Budapestet leültethetnék.

Most már tudom, naiv voltam, de nem mertem volna azt gondolni, hogy állami szinten így lehet hazudni, s így lehet becsapni százezreket. Azóta megtapasztaltam ezt többszörösen.

– Mi történhetett itt, hogy a végső tiszteletadás utáni években az ötvenhatosok elfordultak egymástól, egymásnak feszülnek?

– A nagy eufóriában elfeledkeztünk az együtt töltött börtönévekről, amikor bizonyos emberektől távol tartottuk magunkat és akkor csak az egymásra találás öröme dolgozott, s nem volt bennünk semmi óvatosság. Nem tudtuk azt, hogy amikor kiosztották a szerepeket és a különböző pártokba elküldték az embereiket, az nálunk csapódott le először. Kezdődött azzal, hogy a Pofoszt (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) 1990 májusában, a választások után felszalámizták. Például abból lett az ’56-os Szövetség, a Corvin Közi Bajtársi Közösség is, és így szalámizódtunk tovább. A baloldal a Medgyessy-kormány pénzügyi támogatásával kisajátította Romhányin, a Jurta színházason keresztül 1956-ot. Megjegyzem, Romhányi László nem volt ötvenhatos és most a konföderációban mégis ő mozgatja a szálakat Dobossy Antallal együtt, aki szintén nem volt ötvenhatos. Ma ott tartunk, hogy a fegyverrel harcoló forradalmárok, a hosszú évekre börtönbe juttatottak háttérbe szorultak (az interjú 2003-ban készült – a szerk.). Ez számomra azért felháborító, mert álötvenhatosok, vagyis hiteltelen ötvenhatosok akarják hitelesíteni a hiteltelen kormányt.

– Ismét ellenség lett?

– Az lettem. A Horn-kormány idején, az 1994-es „temetői puccs” tette fel a koronát, amikor június 16-án először kordonozták körbe a 301-es parcellát. Szokás szerint be akartam vinni a társaimnak a virágot, de a gorillák nem engedtek. Azt mondták nekem, hogy majd a protokoll után. Mi az, hogy protokoll után – fakadtam ki –, én a protokoll előtt szoktam letenni a virágaimat, s le is fogom tenni. A hangos vitatkozásra jött a főgorilla, felemelték a kordont és beengedtek. Letettem a virágaimat Katinak meg a fiúknak, és Katinak csak annyit mondtam: Majd jövök vissza! Kifelé menet felemeltem magamnak a szalagkordont, visszafordultam és ezt mondtam az ott állóknak:

Jól jegyezzék meg, uraim, hogy 1959-ben a barátaimat akasztották füzérbe.

– Ön miért harcol?

– Azért, hogy 1956-ot ne váltsák pénzre. Nem tudom, volt-e értelme annak, hogy háromszáznál is több mártír áldozta életét a forradalom eszméiért. Azért, hogy mások hivatkozzanak rájuk, amíg kirabolnak egy országot. Nem ez volt 1956 célja. Ma már kétféle ötvenhatos van: egy, aki érte él, és egy, aki belőle. Én soha senkinek nem fogom eladni magam. Nem fogom eladni senkinek az ötvenhatos forradalmat, nem fogom eladni senkinek a mártírok szenvedéseit, nem fogom eladni senkinek az utolsó kívánságukat, mert az nekünk szólt.

(A portréfotót Burger Zsolt készítette).