Vojt Rezső és Vojt Irén: Szuez fontosabb volt, mint mi

A Vojt családból tizenegyen vettek részt a forradalomban, a Corvin köz mellett, Práter utcai iskolában volt a központjuk. Nem a kitüntetésekért, a haza iránti kötelességből vállalták a harcot.

Hányan védték a Práter utcai iskolát?

Vojt Rezső: A végén már csak öten maradtunk, mindenkit elküldtünk, főként a gyerekeket és a nőket, mert tudtuk, hogy nem lesz kegyelem. Édesapánk akkor már nem volt velünk, átment a Mária Valéria telepre segíteni, mert szóltak, hogy ott is lesznek ruszkik.

Hogyan kerültek a Práter utcába?

Vojt Irén: Itt nőttem fel. A Kisfuvaros utca 10. számú házban születtem.  Amikor eldördültek a fegyverek október 22-én, akkor az öcsémmel, Rudival és a férjemmel, Istvánnal rohantunk a Práter utcai iskolába, hogy mi van a rokonainkkal: a nagynénémmel, Ilussal, az unokatestvéreimmel, a tizenhat éves Mancival és Margittal, Sanyival és az édesanyámmal. Ugyanis ők bentlakók voltak, ott dolgoztak a konyhán, a portán, avagy ellátták a takarítói, hivatalsegédi munkát is. Nem akartuk őket magukra hagyni. Az iskolában maradtak azok a felső tagozatos gyerekek is, akiknek nem voltak szüleik, vagy nem törődtek velük. Rudi (Vojt Rezső beceneve – a szerk.) jó műszaki érzékű ember volt, a Ganz-Mávag géplakatos meósaként dolgozott, tehát nem okozott gondot neki, hogy a gyerekeket megtanítsa a Molotov-koktél elkészítésére, használatára és a fegyverkezelésre.

Az év embere: a magyar forradalmár (és a pesti srác) volt / Forrás: Time.com
Az év embere: a magyar forradalmár (és a pesti srác) volt / Forrás: Time.com

Honnan szerezték a benzint, az üzemanyagot?

VI: Az nem volt gond, mert a szomszédos Kisfaludy utcában, a Corvin mozi háta mögött volt egy benzinkút (erről Pongrátzék is meséltek – a szerk.). A gyerekek onnan hozták a Molotov-koktélokhoz az utánpótlást. Rudi, az öcsém közben szerzett puskákat, géppisztolyokat is, október 28. után pedig már a Kilián-laktanyából hozta a rengeteg lőszert és fegyvert, a katonák önként adták. Rudi megtanította a srácokat lőni.

Hány gyerek maradt az iskolában?

VI: Körülbelül húszan lehettek, tizenkét-tizennégy évesek. Nem akartak se haza, se az intézetbe visszamenni. A tanárok nagy része elment. Eleinte nem akartuk kiengedni a gyerekeket az utcára, de nem lehetett bírni velük. Ők harcolni akartak.

Két utcára nyíló, több kapuja is volt a Práter utcai iskolának, ők egy-egy Molotov-koktéllal kiszaladtak és a szovjet tankok alá hajították. A kiskölykök több harckocsit is felgyújtottak.

A gyerekek közül hányan haltak meg?

VI: Sajnos öten nem jöttek vissza. Nagyon bátor fiúcskák voltak. Az Üllői úton és a Corvin közben lőtték le őket.

Egy mély vágás van a fején. Mi történt?

VR: Gránátszilánkok csapódtak a fejembe. Ez a harcok vége felé történt, november 5-én. Óriási túlerővel álltunk szemben, kemény harcok után a Práter utcai iskola második emeletére húzódtunk, onnan tüzeltünk a ruszkikra, amikor egy óriási robbanás rázta meg az épületet, az emelet egy része le is zuhant. Hirtelen nagy fényt láttam, majd elvesztettem az eszméletemet. Az egyik unokaöcsém, Rózsa Sándor János húzott ki a törmelékek alól. Mellettem többen meghaltak. Amikor magamhoz tértem, a saját lábamon menekültem tovább. A sebemet ugyan bekötözték, de a szilánkokkal nem törődtek. Egy hét múlva, amikor már Ausztriában, Felsőpulyán voltam, az orvosok egy mágnes szerkezettel kihúzták a szilánkok egy részét. Úgy gondoltam, minden rendben van, nem is éreztem semmi különöset. Ám néhány repesz betokosodott, ezek okozhatták később a bajt. Tíz évvel később félig lebénultam.

Ausztriából miért ment Argentínába?

V. R.: Azért, mert a Mávagnak volt egy magyar képviselője ott, és arra gondoltunk, hogy nekünk, harmincéveseknek jó munkát tud szerezni. Kiderült, hogy ez az illető be volt szervezve, jelentenie kellett és őt jobban érdekelték a kinti magyarok, mint a kereskedelem. Eleinte szerencsénk volt, mert el tudtunk helyezkedni a szakmánkban. Én szerelőként a Buenos Aires-i repülőtérre kerültem. Az ott élő magyarokkal megszerveztem a Magyar Házat, segítettem a magyar cserkészet létrehozásában. Tizenhét évig éltem Argentínában. 1965 után azonban csökkent a munkaképességem, és az amnesztia hívó hatására 1972 októberében hazajöttem.

Mi történt volna, ha nem menekül el?

V. R.: Biztosan kivégeznek. Iván-Kovács Lászlót, akivel együtt harcoltam, kivégezték. Lassan Gyuri el tudott tűnni.

Nem  keresték?

V. I.: Dehogynem. Annyira keresték, hogy a Népszava hosszú cikkeket írt Rudiról, és engem faggattak, hogy hol van, mit tett. Háromnaponta berendeltek a Szalay utcába és kérdezősködtek. Mindenre azt válaszoltam: Rudiról nem tudok semmit, csak annyit, hogy külföldre ment.

Mindent letagadtam, hónapokig bizonygattam a nyomozóknak, hogy a Práter utca környékén sem voltunk, otthon vártuk a harc elültét.

Azt tudták, hogy a rokonai és az édesanyja a Práter utcai iskolában dolgoztak?

V. I.: Tudták, viszont nem volt olyan vallomás, ami azt igazolta volna, hogy a család részt vett vagy segített volna a harcokban. Rudi minden iratát elégettem. A Práter utcai iskolaigazgató tudott mindent. Tudta, hogy mindannyian benne voltunk, de ő hallgatott, aranyos ember volt, ő helyezett el bennünket.

Mikor tudta meg, hogy testvére épségben van?

V. I.: A Szabad Európa Rádió üzeneteiben kaptuk a megnyugtató hírt: Róka üzeni Kisanyának, hogy szabad földre érkezett. Akkor megnyugodtunk.

Gyerekekkel harcoltak a félelmetes túlerő ellen. Miben reménykedtek a forradalom alatt?

V. I.: Amerikában reménykedtünk, mert a Szabad Európa Rádióban ígértek fűt-fát, hogy jönnek az amerikaiak.

Dehogy jöttek! Szuez fontosabb volt, mint mi.

Pontos karikatúra: hazánkat cserben hagyták
Pontos karikatúra: hazánkat cserben hagyták

Így is megérte, hogy részt vettek a forradalomban?

V. I.: Igen. Sokat tanultunk belőle és az egész világ elismerte és méltatta 1956-ot. Az ötvenhatosok, ez a kis nemzet a világot mozgatta meg, akkor rendült meg először a ruszki hatalom.

V. R.: Nem bántam meg, hogy harcoltam. Nekem ez kötelességem volt. A családunkban sem merült fel soha, hogy kár volt részt venni a forradalomban. Benne voltunk mindannyian: anyám és a három testvére. A gyerekei, Manci, Sanyi, Ica, Irén és én. Apánk is harcolt, és részt vett a harcokban Irén férje is, Pista. Az unokabátyám is ott volt, négy évet kapott. Tizenegyen vettünk részt a forradalomban. Ezért mi soha egy fillért sem kaptunk, a későbbiek folyamán sem kértünk. Igaz kitüntetéseink vannak, a kiskereszttől az ’56-os Corvin-közi emlékéremig. Mi azonban ezt nem kitüntetésekért, hanem a haza iránti kötelességből vállaltuk.

Vojt Rezső – akit sokan a Corvin köz valódi katonai parancsnokának tartottak – 2006-ban hunyt el.

(A portrét Pörneczi Bálint készítette).

Check Also

Regéczy-Nagy László: Kádár és Göncz is „idejében váltott”

Regéczy-Nagy László nem harcolt az 1956-ben, de nagyon sokat tett azért, hogy a forradalom szelleme tovább éljen. Bár megúszhatta volna a börtönt, mégis hazajött: tisztességből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.