Regéczy-Nagy László: Kádár és Göncz is „idejében váltott”

Regéczy-Nagy László nem harcolt az 1956-ben, de nagyon sokat tett azért, hogy a forradalom szelleme tovább éljen. Bár megúszhatta volna a börtönt, mégis hazajött: tisztességből.

– A forradalom kitörésekor az angol nagykövetségen dolgozott, gépkocsivezetőként. Hogyan látja, Nagy-Britannia támogatta a forradalmat?

– Ahogyan a forradalom haladt előre, egyre inkább elhagyta őket az angol hidegvér. Érzelmileg teljesen elragadta őket ez a népfelkelés és kifejezték teljes együttérzésüket a forradalommal. Ezt nem lett volna szabad megtenniük. Bejött egy küldöttség és a követet kereste. Lejött hozzájuk és azt mondta: Önök nagyon jól tudják, hogy kinek az oldalán állunk. De ha jót akarnak maguknak, akkor engedjenek vissza a helyemre, mert éppen rádiókapcsolatban vagyok Londonnal, tájékoztatom őket, és amíg reális jelentéseket adok, sokkal többet használok az önök ügyének, mintha itt beszélgetünk.

– Az angol politikára hatással voltak ezek a jelentések?

– Alig, ugyanis minden figyelmüket lekötötte Szuez. Nasszer már júniusban államosította a csatornát, és az angolok a franciákkal, valamint az izraeliekkel együtt rögtön elkezdték a szuezi csatorna visszavételének katonai terveit kidolgozni. Tehát a követség jelenthetett, amit akart, ez mellékhadszíntér volt, a maguk birodalmi érdekeit soha nem rendelték ennek alá. Sőt kihasználták azt, hogy a Szovjetunió itt belegabalyodott egy kis csúnya helyi háborúba.

– Mint az angol követség alkalmazottja, akkor már érzékelte, hogy a Nyugat nem fog segíteni?

– Lehetett tudni. Köztünk volt a semleges Ausztria, így nem jöhettek volna szárazföldi csapatok Magyarországra. Ráadásul én azt is tudtam: két atomnagyhatalom nem kezdheti úgy a leszámolást egymással, hogy egy kis ország területén szárazföldi harcokba bonyolódnak.

– Az angol követ, a személyzet és ön november negyedikét a követségen töltötte?

– Igen. A hajnali támadásra a nyugati újságírók többsége a szállodákból hozzánk szaladt. A követ megígérte nekik, hogy ott biztonságot, szállást és ellátást kapnak, de csak addig, amíg ki nem lépnek az épületből. Aki elhagyja az angol követség épületét, az többé nem jöhet vissza. A személyzet családtagjai is beköltöztek hozzánk.

– A forradalmat leverték. Mi történt önnel?

– Dolgoztam tovább a nagykövetségen, de kaptam egy kis szabadságot, mivel két hétig ki sem mozdulhattam a követségről. Amikor végre hazamehettem, már várt egy barátom, Szesztay András, aki azzal jött, hogy Bibó István a nyugati nagykövetségekhez és a szovjetekhez is eljuttatott egy memorandumot, de az angolokhoz nincs kapcsolata. Azt kérte, menjünk fel a Rózsadombra Bibóhoz. Nem tudhattam, hogy egy ilyen nagy ember, mint az utolsó Nagy Imre-kormány minisztere, mit fog szólni ahhoz, hogy csak egy követségi sofőr jelentkezik nála. De Bibó nem volt nagyképű. Röviden beszélgettünk, majd begyalogoltam az irattal az angol követségre, ahol sebtében lefordították.

Akkor vették észre, hogy ebben a sötét sztálinista proletárdiktatúrában létezik a felszín alatt egy európai műveltségű és rálátású államférfi.

Attól kezdve Bibót professzornak nevezték, és állandóan kíváncsiak voltak a véleményére. Az írás természetesen rögtön ment Nyugatra.

– Meddig volt küldönc Bibó és az angol követség között?

– Közbejött Göncz Árpád, aki a sógorom, Gegus Ernő legjobb barátja volt. Az első találkozástól kezdve a Bibó-kapcsolat az angolokon át Nyugatra Göncz Árpádon és rajtam keresztül realizálódott.

– Hogyan figyeltek fel önre a belügyi nyomozók?

– Göncznek kisgazda korában képviselőtársa volt Szabó Miklós, akit az ÁVO internált még 1948-ban és ott aláírt, majd ügynök lett, de ezt akkor senki sem tudta. Jelentkezett Göncznél a forradalom leverése után, hogy megy Nyugatra – akkor még nyitva voltak a határok – és megkérdezte, nem akar e Kiss Sándornak, a Parasztszövetség Amerikában élő vezetőjének levelet küldeni. A levél a belügynél kötött ki. Göncz a belügy látókörébe került, el kezdték figyelni és a nyomozók apránként mindenkiről tudtak, akivel Göncz találkozott. Tulajdonképpen a Nagy Imre-kézirat kijuttatása volt az, amit nagyon vastag ceruzával írtak a számlánkra.

– Ahhoz hogyan jutott hozzá?

– A nékoszos Kardos László őrizte. Nagy Imrének már minden kéziratát elkobozták, csak ez az egy volt meg, és ezért Kardos szerette volna a miniszterelnök politikai hagyatékát biztonságban tudni. Gönczön keresztül hozzám jutott el a kézirat 1957 februárjában, én pedig a 300 gépelt oldalt átadtam Cope angol követségi titkárnak. Azért kellett a dokumentumot biztonságba helyeznünk, mert ha ez is az ÁVO kezére kerül, akkor Nagy Imre politikai testamentumáról azt hazudnak, amit akarnak. Végül is a könyv több nyelven megjelent Nyugaton Király Béla kiadásában. Aztán magyarul is megjelent és Togliatti, az olasz kommunista párt főtitkára egyik munkájának borítójával visszacsempészték. Akkor derült ki, hogy ez mekkora kellemetlenséget okozott a Kádár-rendszernek. Ez a vádpontokban bennünket is komolyan érintett.

– Mikor tartóztatták le?

– 1957 júniusában, egy hónappal azután, hogy Bibót és Gönczöt elvitték. Meg kell jegyeznem, hogy a követség kocsijával kijártam Bécsbe, mivel az angolok onnan kapták az ellátmányt. Gönczék letartóztatása után még egyszer kimehettem, és akkor el kellett döntenem, hogy kint maradok vagy hazajövök s vállalom a következményeket.

Hazajöttem, mert rettenetes lett volna nyugaton az újságokból olvasni, hogy mi lett a barátaim sorsa.

Így viszont a bíróság előtt együtt álltunk, mi voltunk a „hármak bandája”. Sőt meg kellett jelennem a Nagy Imre-perben is.

– Ki is végezhették volna.

– Igen, de erkölcsileg nem tehettem meg azt, hogy kint maradok. Ha szabad azt mondanom, mint fiatal honvédtisztnek szemem előtt lebegett Görgey Artúr példája, aki élete végéig nem tudta lemosni magáról, hogy egyedül maradt életben a tábornoki karból.

– Érdekes ez az összetartás, a hősien kiállás. Ugyanakkor a még élő, vezető ötvenhatosok közül többen elítélik Göncz Árpád magatartását.

– A mostani magatartását, de nem azt, amilyen a börtönben volt. Rengeteg  téves feltételezés él róla. Például, hogy besúgó volt a börtönben, nem viselkedett tisztességesen. A mai viselkedése alapján visszamenőleg azt hiszik, hogy aki ma ilyen, az a börtönben csak besúgó lehetett. Nem volt az.

– Az 1963-as amnesztiával szabadultak?

– Engem és Gönczöt nem engedtek el. U Thant, az ENSZ főtitkára júniusban érkezett Magyarországra. Csepelen egy munkásgyűlésen elismerte, hogy Magyarország teljesítette az ENSZ három feltétele közül az egyiket, az amnesztiát. Közben az angol követség állandóan járt a Külügyminisztérium nyakára: milyen amnesztia az, hogy én még ülök. Aztán U Tahnt érkezése előtt két nappal hirtelen Gönczcel kint találtuk magunkat a börtön előtt.

– Ezt követően mi történt önnel?

– Segédmunkás lettem, el kellett helyezkednem, ha nem akartam a még hátralévő kilenc évemet letölteni. Egy év múlva sikerült állástalan fordítónak, külsősként elhelyezkednem az Országos Fordítói Irodában. Pária voltam

– Találkozott a szabadulása után Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal?

– Igen, hiszen ők is az OFI-nak dolgoztak. De ritkán találkoztunk, mert figyeltek bennünket.

– Amikor Göncz Árpád, a „bulitársa” köztársasági elnök lett, milyen kapcsolatba kerültek?

– Megkért engem, hogy lépjek be hozzá. Ez rendes dolog volt, hiszen nekem semmi nyugdíj nem járt volna. Zólomy László bajtársammal léptem be, aki szintén horthysta tiszt volt és tizenkét évet kapott 1956 után. A tragédia az volt, hogy amint szolgálatot vállaltunk Göncznél, aznap főbe lőtte magát a parlamenti asztalánál. Nem tudjuk, miért tette. Én eleinte a köztársasági elnök levelezését intéztem. Majd rehabilitáltak, ezredessé léptettek elő, az államfő szárnysegédje lettem. Mihelyt nyugdíjba lehetett engem küldeni, el is küldtek, 1996 januárjában. Végül is dandártábornokként mentem nyugdíjba, de még egyenruhám sincs.

– Ön hogyan téli meg Göncz Árpád mai szerepét?

– A maival nem tudok egyetérteni, annál is inkább, mivel ő az SZDSZ alapító tagja lett, én pedig az MDF-é vagyok.

– Az az érzésem, hogy az ötvenhatosoknál Göncz Árpád, Mécs Imre és az SZDSZ-hez tartozó 1956-osok a választóvonal.

– Igen, többünknek ez a véleménye. Mert aki ötvenhatos létére képes volt 1956 esküdt ellenségeihez, eltipróihoz csatlakozni a hatalom kedvéért, az elment a mi oldalunkról. Furcsát mondok. Kádár János is ötvenhatos volt. Olyanokat mondott Andropovnak a parlamentben, hogy azért másodikként lóghatott volna Nagy Imre után. Csak idejében váltott.