Pákh Tibor, aki a túlélhetetlent is túlélte

Pákh Tibort bebörtönözték, megkínozták, elektrosokkolták, bolondokházába zárták, de sohasem tudták megtörni. Pedig még 1988-ban is a titkosrendőrség hurcolta el a nemzeti megemlékezésről.

– Ön a bizonyíték arra, hogy a Kádár-rendszer a velejéig romlott volt, és az is maradt, még a nyolcvanas években is. A forradalom után börtönbe, évtizedekkel később Lipótmezőre zárták. Utóbbi azután történt, hogy 1981-ben napokig éhségsztrájkot tartott a lengyelekkel való szolidaritásért. Mi történt Lipóton?

– Az ideggyógyintézetben, köznevén a bolondok házában egy Vajda nevű főorvos először hagyta, hogy folytassam az éhségsztrájkot addig, amíg meg nem érkezett a bírói szemle. Akkor már a törvényesség látszatát kellett kelteni. Nem sokkal később haloperidor infúziót kaptam.

– Ez milyen gyógyszer?

– Ez az oroszoktól átvett neurolepticum, amitől néhány perc múlva delíriumba estem és rángatózást hozott ki belőlem. Ezt többször megtették velem. Krassó Györgyék (56-os elítélt és meg nem alkuvásáról is ismert ellenzéki személyiség – a szerk.) a velem szembeni eljárásról tudomást szereztek, és szerveztek mellettem egy megmozdulást, ötvenheten aláírták egy tiltakozást, aminek külföldön is híre ment. A lengyelektől később emiatt díszpolgári oklevelet is kaptam. A franciák, a svédek és több más nemzet képviselői kiálltak mellettem. Kezdetben a hazai ellenzék jó szemmel nézte akcióimat, de később Harasztiék (Haraszti Miklós politikus, az SZDSZ egyik alapítója – a szerk.) már klerikális reakciósnak tartottak. Tulajdonképpen Krassó György volt, aki végig a barátom maradt.

– Miért küzdött, miért volt ott minden március 15-ei tüntetésen?

– Az önrendelkezési jogért, a megszálló csapatok kivonásáért harcoltam. A gulyáskommunizmust, a legvidámabb barakk besorolást soha nem fogadtam el, mert az nem volt igaz.

Láttam a valóságot, láttam azt, hogy a KGST-én keresztül nem történik más, mint Magyarország orosz gyarmatosítása.

– 1981 után még hányszor vitte el a titkosrendőrség?

– Még nyolcszor vittek el, emberrabláshoz hasonló módon. Utoljára 1988. október 23-án kétszer. Tüntetésre készülődtünk. Akkora már megalakult az MDF és az SZDSZ, ám azok elhatárolódtak a megmozdulástól, egyedül a Fidesz vett részt benne és állt élére a tüntetésnek, ami a Műegyetemnél kezdődött. Csatlakoztam hozzájuk, de a rendőrök végén benyomtak egy autóba és bevittek a XI. kerületi rendőrkapitányságra. Kihallgattak, jegyzőkönyvet vettek fel, majd kiengedtek. Utána bementem a Belvárosba, a Váci utcába, ahol már komoly csoportosulás volt. Ott felálltam egy padra és kezdtem magyarázni a környezetemben állóknak 1956. október 23-a jelentőségét. Innen motoros rendőrök vittek el. A tömeg a Himnuszt énekelte.

1988. március 15., Pákh Tibor beszél a Bem szobornál / Fotó: MTI
1988. március 15., Pákh Tibor beszél a Bem szobornál / Fotó: MTI

– Akárcsak 1956-ban.  Hogyan emlékszik a forradalomra?

– Számomra október 23-a a gyász napja volt, édesanyám halálának az évfordulója. Az oroszok ölték meg 1945-ben a kúriánkban. 1956-ban az autógyár mérnökeivel, munkásaival én is bementem a belvárosba tüntetni, végül a tömeggel a Bem-szoborhoz jutottam. Egész életemben kényesen vigyáztam az igazság szolgálatára. Bennünket a jogi egyetemen még arra tanítottak, hogy a jogász feladata az abszolút igazság minél jobb megközelítése, mert csak az Úristen az abszolút igaz. A Bem-szobornál történtekről sajnos sok esetben tévesen informálták az embereket, ugyanis azt írták, hogy Veres Péter felolvasta az Írószövetség a hétpontos deklarációját. Az igazság viszont az volt, hogy nem tudta felolvasni végig a hét pontot, mert a deklaráció első két pontja az a leninizmus elvei alapján akarta az ügyeket rendezni. Ez nekünk nem tetszett, lehurrogtuk Veres Pétert, mert akkor már mindenkinek a kezében volt a tizenkét vagy tizenhat pontos követeléseket tartalmazó memorandum, aminek fő követelése az volt, hogy ruszkik haza!

– Fogott fegyvert, harcolt?

– A tömeggel végig együtt voltam, elmentem a Kossuth térre, onnan a Rádióhoz, ahol akkor már nagy harcok voltak. Végül is október 25-én sebesültem meg a Parlament előtti tüntetéskor.

– Mi történt ott ön szerint, ki lőtt a védtelen emberekre?

– Én sok mindent másképpen láttam, mint azt a különböző verziók állítják, ugyanis nemcsak a Mezőgazdasági Minisztérium tetejéről tüzeltek, hanem mindenfelől, fentről a tetőkről és lent az utcákból is. A téren, a Rákóczi-szoborhoz közel két orosz tank állt magyar zászlókkal fellobogózva. A lelkes tüntetés közepette hirtelen a környező házak tetejéről lövések dördültek. Én befeküdtem az egyik orosz tank oldalának a tövébe, amely lövéseket adott le a parlament teteje felé is. Amikor egy kicsit elcsendesedett a géppuskák kelepelése, többen elkezdtünk szaladni a metró felvonulási épülete felé és én ekkor sebesültem meg a lábamon, az Akadémia utca sarkánál tüzelő magyar harckocsitól. Az Országház előtti vérengzést jellemezve az egy körvadászathoz hasonlított: bennünket nem elzavarni akartak, hanem lemészárolni. Menekülni sehová nem lehetett, mert a Kossuth teret körülvevő utak torkolatából lőtték a tömeget.

A békésen tüntető tömeg megközelíti a Parlament védelmére kirendelt szovjet páncélosokat. Néhány perccel a sortűz előtt / Fotó: MTI
A békésen tüntető tömeg megközelíti a Parlament védelmére kirendelt szovjet páncélosokat. Néhány perccel a sortűz előtt / Fotó: MTI

– Hány ember halhatott meg?

– Holtak között is lapultam, amíg a felvonulási épülethez értem, de véleményem szerint hat-nyolcszáz embert ott legyilkoltak.

– Kevesebbről beszélnek.

– Nem véletlenül. Már a mészárlás után három órával meghamisították a tényeket. Nagy Imre a Magyar Rádióban nem sokkal a vérengzés után beszédet mondott, ahol azt állította, hogy az orosz csapatok beavatkozása a népi demokratikus rendünk védelme érdekében indokolt volt. A csapatok kivonása megtörténik, ha az ellenforradalmi bandákat leverik. Nos, ilyen megtorlás és hangulat után mindenki hallgatott a Kossuth téren történtekről, a halottak hozzátartozói, de azok is, akik túlélték. Még ma sem merik elmondani az igazságot.

– Mire gondolt akkor, kik szervezhették a vérengzést?

– Az akkori hivatalos kormány erői, a kommunisták.

– Tehát nem az oroszok lőttek a népre?

– Az a két orosz tank, amelyek védernyői alatt voltunk sokan, a tetőkön tüzelőkre lőttek. Szerintem ezeket a kiskatonákat később ki is végezhették.

– Mi történt önnel?

– Teherautóval kórházba szállítottak, voltunk ott sebesültek és halottak is. A Szabolcs úti kórházban vették ki a lövedéket belőlem.

Néhányan a mosonmagyaróvári sortűz áldozatai közül / Fotó: MTI
Néhányan a mosonmagyaróvári sortűz áldozatai közül / Fotó: MTI

– Ezzel az ön számára véget ért a forradalom?

– Bizonyos szempontból igen, azonban 1957 áprilisában a nyomozó hatóságok a fegyveres felkelésben való részvétellel vádoltak meg. A nevem úgy került elő, hogy 1957 elején aláírásokat gyűjtöttek tiltakozásul a magyar ügy ENSZ-beli tárgyalása ellen. Sokan aláírták ezt a tiltakozó jegyzéket. Egy ívet kaptam én is a Csepel Autógyárban, ahol tovább dolgoztam a műszaki könyvtárban angol és német fordítóként. Megmondtam az illetőnek, hogy ezt a jegyzéket nem írom alá. Feljelentettek, majd kirúgtak az autógyárból, de még el tudtam helyezkedni az Erőmű Tervező Vállalatnál fordítóként. Ám akkor már készültek a letartóztatásomra. Kerestek egy olyan deklasszált elemet, akinek szülei földbirtokosok voltak, aki volt orosz hadifogságban és mellesleg horthysta katonatiszt volt. Miután az ÁVH jogutódai találtak bennem egy deklasszált ellenforradalmárt, így eldöntötték, hogy kreálnak egy deklasszált ötvenhatos összeesküvést. Ezért Komáromból felhoztak egy besúgót, aki gyerekkorom óta ismert engem. Később a Történeti Hivatal iratai alapján tudtam meg, hogy a gyerekkori ismerősömet egy Összetartás fedőnevű ötvenhatos összeesküvéssel bízták meg, és még öt besúgót is rám állítottak, akiknek valamikori csendőrök neveit adták. A cél az volt, hogy ez az Összetartás ellenállásra készüljön fel, amiben én központi szerepet kaptam volna. Én semmiben nem vettem részt, de az említettek mind ellenem vallottak, és a vallomásukból egy összeesküvés rajzolódott ki. 1960-ban letartóztattak.

– Mi volt a vád?

– Vádiratot nem kaptam, tipikus koncepciós per volt. Vádként felsorolták a származásomat, az orosz hadifogságot, részvételemet az 1956-os szabadságharcban és azt, hogy megtagadtam a jegyzék aláírását. Elővették azokat az angolul fogalmazott, 1956 igaz történetéről szóló írásaimat, amiket állítólag ki akartam juttatni külföldre. Bécsi, nyugati kapcsolattal is megvádoltak, azaz hűtlenséggel.

– Milyen ítéletet kapott?

– Tizenöt évet kaptam, bár kötelet akartak adni. A Gyűjtőben ültem a legtöbbet, ott ért 1963-ban az úgynevezett amnesztiarendelet, de a valóságban nem volt amnesztia, mert vagy ezer politikai foglyot bentartottak. Engem sem engedtek ki. Miután levelet írtam a legfőbb ügyésznek, hogy Kádár János nem mondott igazat, amikor teljes amnesztiáról beszélt, attól kezdve folyamatosan zaklattak, egyik sötét zárkából kerültem a másik elkülönítőbe. 1966-tól 1971-ig elkülönítőben voltam, mert éhségsztrájkkal tiltakoztam az emberi jogok durva megsértése és a túlkapások ellen. Mivel nem vettem magamhoz ételt, az orvos utasítására lekötöztek. Öt éven keresztül inzulinsokkal, elektrosokkal és a központi idegrendszerre ható nyugtató gyógyszerekkel kínoztak.

Volt úgy, hogy három injekciót kaptam és utána sokkoltak. Az Úristen különös kegyelméből életben maradtam.

– Ezt orvosok tették?

– Orvosok. Írtam is: az a rendszer olyan erkölcsi rombolást hajtott végre, hogy az emberek az utasítások végrehajtásával erkölcsileg felmentve érezték magukat bármi alól. Egyébként Bibó István volt az egyedüli a volt fogolytársak közül, aki tiltakozott a visszatartások miatt és 1969-ben levélben kérte Kádárt, hogy engedje ki a még bent lévő több száz politikai foglyot.

– Miért vállalta a fenyítéseket, a kínzásokat? Ezzel az egészségét veszélyeztette.

– Az igazságért. A veritatis diakónia, vagyis az igazság szolgálata alapvető emberi kötelességünk. Az igazságot sokan úgy értelmezik, hogy látszatigazságra törekednek. Ez manapság főként a tömegtájékoztatásban nagyon elterjedt. Holott a látszatigazság az erkölcsi tisztaságnak is csak a látszatát kelti. Az igazságot vállalni kell az összes terheivel együtt.

(A portréfotót a PS stábja készítette.)

Check Also

Regéczy-Nagy László: Kádár és Göncz is „idejében váltott”

Regéczy-Nagy László nem harcolt az 1956-ben, de nagyon sokat tett azért, hogy a forradalom szelleme tovább éljen. Bár megúszhatta volna a börtönt, mégis hazajött: tisztességből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.