Fehérváry István: Kivégezték a magyarság színe-javát

A forradalom előtt és után is megtapasztalta, milyen a kommunizmus igazi arca. Fehérváry István híres művében (Börtönvilág Magyarországon) bemutatta hogyan bántak a politikai foglyokkal, 1956 után Ausztriában folytatták az ellenállást.

– Ön szerint ez a politikai és fizikai terror robbantotta ki az 1956-os forradalmat?

– Szentül meg vagyok győződve róla. 1956-ig több mint kétszázezer ember volt letartóztatva, börtönre ítélve, internálva, kitelepítve, kényszermunka-táborokban. Ezeknek az embereknek a hozzátartozói tudtak a szenvedéseinkről és terjesztették, hogy milyen a kommunizmus igazi arca. De az egész ország meg volt félemlítve és az embereknek lassan elegük lett ebből.

– A börtönvilág mit jelentett? Embernek számított?

– Számok voltunk.

1950-től 1954-ig, amikor a gyűjtőfogházat az ÁVH felügyelte, minket négy évig hermetikusan elzártak a külvilágtól. Se levél, se telefon nem érkezhetett, se látogató nem jöhetett be hozzánk. Bánkúti volt a börtönparancsnok, aki részt vett a kínzásokban és az agyonverésekben. Mindig azt mondogatta: Az egyetlen problémám magukkal kapcsolatban, hogy ha kinyírjuk magukat, akkor honnét kerítek egy vödör meszet mindenkire? Aztán később felelősségre vonták valamiért, ő is bekerült a börtönbe, de nem merték közénk berakni. Félelmében a másik cellából ordított: „Mindent Péter Gábor parancsára tettem!”. A Katpolnál lent a pincében a verések napirenden voltak. Berkesi András, hazánk koronázatlan írója volt a kihallgatórészleg parancsnoka. Nagyon brutálisan bántak velünk.

Engem az első kihallgatáson egy bokszolóval verettek agyon, a szoba egyik sarkából a másikba repültem.

Amikor összeestem, a lábamnál fogva kihúztak a lépcsőn a liftig, a fejem kopogott a lépcsőfokokon, és csak a cellában tértem magamhoz. Ilyen volt a börtönvilág Magyarországon.

"Számok" - rabok a váci börtönben (1964) / Fotó: MTI
“Számok” – rabok a váci börtönben (1964) / Fotó: MTI

– Mikor és miért ítélték el?

– Szervezkedés és hűtlenség, valamint idegen hatalmakkal való kapcsolattartás volt a vád. 1949. február 9-én a szovjet KGB rabolt el Bécsből, és először Badenben, a KGB főhadiszállásán ítéltek el húsz évre, majd kiadtak a magyaroknak.

– Miért volt Bécsben?

– Ennek az előzménye az volt, hogy 1948. augusztus 7-én letartóztatták Hadvári Pál ezredest, aki a legnagyobb létszámú és legszervezettebb katonai ellenállás vezetője volt. Akkor én már a műegyetemen tanultam, és kapcsolatba kerültem a Nyugatról jövő futárokkal, akik a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségétől szállították a híreket, ugyanakkor más jelentéseket, mint például a szovjetek felvonulási tervét vitték vissza megbízóiknak. Szerte az országban ellenállási gócok alakultak ki. Valószínűleg elárulták a szervezkedést, amikor egy autóbaleset miatt Hadvári kocsijában olyan iratokat találtak, amelyek egy szovjet–magyar katonai együttműködésről szóltak.  Az iratokban a Magyarországra érkező szovjet katonai szállítmányok adatai is szerepeltek. Ezek a dokumentumok Lovász Elemértől, a MÁV főintézőjétől származtak. Több embert letartóztattak, de őket, kettőjüket gyorsított eljárásban, egy hónap alatt elítélték és kivégezték.

– Ekkor még nem fogták el?

– Vidéken dolgoztam mint mérnökhallgató. Nyár végén jöttem vissza a műegyetemre beiratkozni. Szerencsémre a portás rendes ember volt: amikor meglátott, félrehúzott és csak ennyit mondott: az Isten szerelmére, tűnjön el, hetek óta fönt ülnek az ÁVH-sok. Erre nem volt más választásom, elutaztam Mosonmagyaróvárra, átléptem a határt és Bécsbe mentem. Itt felvettem a kapcsolatot az Magyar Harcosok Bajtársi Közösségével, és Dózsa Attila volt páncélos hadnaggyal folytattam tovább a szervezkedést. Így aztán a szovjet KGB és az ÁVH közösen, egy Marinka nevű agent provocateur útján kicsalt bennünket a bécsi Déli pályaudvarra, ahonnan elraboltak.

– Koncepciós per volt?

– Nem. Ellenállási, politikai, dupla nullás per volt. El voltunk zárva a külvilágtól, vádiratot nem láttunk. Dr. Jónás volt a tanácselnökbíró, aki 1956-ban, félelmében öngyilkos lett. A vádat Alapi népügyész képviselte. A legfőbb vád a Szovjetunió elleni kémkedés volt, de vádoltak a műegyetemisták és volt katonatársaim beszervezésével, valamint azzal, hogy részt vettem a Nyugatról jött futárok kiképzésében. Tizenöt év kényszermunkára ítéltek.

– Műven a leírások annyira hiteleseknek tűnnek, mintha a kivégzéseken is ott lett volna.

– Az ablakon keresztül hallottuk a kiáltásokat, hallottuk azt, mit mondott a tanácselnökbíró, és mit mondott az ügyész.

Ezek az emberek hihetetlen bátorsággal haltak meg. Utolsó szavaik ezek voltak: „Isten mentse meg Magyarországot”, „Hazámért éltem, és azért halok meg”.

Nem szidták a bírókat, nem szidták az ítéletet. Legtöbbjük a „Keresztény Magyarországért áldozom az életemet!” kiáltással halt meg. Körülbelül 337 embert küldtek a halálba. Nemrégiben tizennégy ember kivégzésének dokumentumait fedeztük fel, az ő nevüket is felvéssük a Mementó emlékműre. A magyar értelmiség színe-javát kivégezték.

– Végig kellett nézniük egymás kivégzését?

– Háromfajta kivégzés volt. Az egyes, amikor egy embert végeztek ki. A többes, amikor kettő–öt emberen hajtották végre az ítéletet. A harmadik kivégzési fajta a statáriális kivégzés volt. Amikor egy emberen hajtották végre az ítéletet, akkor arra ébredtünk fel, hogy ácsolják a bitót. A többes kivégzésnél ez úgy történt, hogy az ötödrendű elítéltnél kezdték a kivégzést, az elsőrendű vádlott végignézte mind a négy társa akasztását. Ha statáriális volt az ítélet, akkor huszonnégy órán belül végre kellett hajtani.

Micsinai István (bilincsben) a Csepel Autógyár volt szakmunkása, 1957-ben kivégezték / Fotó: MTI
Micsinai István (bilincsben) a Csepel Autógyár volt szakmunkása, 1957-ben kivégezték / Fotó: MTI

– 1945-től 1956-ig melyek voltak a leggyakoribb vádak?

– Koholt vádak voltak: kémkedés és a nyugati hatalmak javára elkövetett adatszolgáltatás. De gyakori volt a néphatalom elleni szervezkedés vádja is.

– A tizenöt évet mégsem kellett letöltenie, hiszen jött a forradalom. Mikor engedték szabadon?

– A forradalom kitörése előtt néhány nappal. Kijelöltek egy tartózkodási helyet számomra, Mohácsot, mivel a bátyám ott volt gyermekorvos. Október 25-én megalakítottuk Mohácson a forradalmi bizottságot, majd megszerveztük a nemzetőrséget. Három teherautó élelmiszert küldtünk fel a fővárosba. Közben eldöntöttük, hogy felmegyek Budapestre és felveszem a kapcsolatot a forradalom vezetőivel. A fővárosban a volt börtöntársaimmal megalakítottuk a Politikai Foglyok Országos Szövetségét a Benczúr utcában. Régi rabtársammal, Szalay Lórival katonai egységet szerveztünk Kispesten. Akkor még nem gondoltuk, hogy a szovjetek vissza fognak jönni, valóban úgy látszott, hogy a forradalom győzött. Óriási csalódás volt, ami aztán történt.

Én, aki sohasem sírtam, ha vertek, ha éheztettek, elbőgtem magamat, amikor kiderült, hogy magunkra hagytak bennünket az amerikaiak, a Nyugat. Becsaptak.

– November 4-e után mi történt önnel?

– Váratlanul ért bennünket a támadás. Arra következtetésre jutottunk a huszonöt tagú nemzetőrségünkkel, hogy géppisztolyokkal nincs értelme ellenállni a szovjet páncélosoknak. Nem tudom hogyan és honnan, de már november 5-én a városban voltak az első szovjet páncélosok. Végül nekem is menekülnöm kellett. Anyám telefonált Budapestről, hogy meneküljek, mert a lakásunkon már négyszer kerestek az ÁVH-sok, körözést adtak ki ellenem. Könyörgött, hogy szökjem meg, mert szörnyű dolgokat lehet hallani a megtorlásról.

– Ausztriában befejeződött az ön számára 1956?

– Egyáltalán nem. Amikor Ausztriába értem, találkoztam rabtársaimmal, többek között Tollas Tiborral, és megalakítottuk a Nemzetőr című emigrációs újságot. Alakítottam egy ellenálló csoportot, de arról mindenkit lebeszéltem, hogy hazamenjen, mert tudtam, mi vár rájuk otthon. Közben lejártam a magyar menekültek lágereibe föltérképezni azt, hogy kik jöttek át és kik hajlandók terjeszteni, népszerűsíteni a forradalom eszméit a világban. Propagandaanyagokkal láttam el a magyarokat, kapcsolatba kerültem az amerikaiakkal és az angolokkal is, akik hajlandók voltak bennünket támogatni. Újjászerveztük a kint élő magyarok kulturális életét. Három év múlva úgy láttuk, hogy nem ajánlatos továbbra is ilyen közel maradni Magyarországhoz, annál is inkább, mert az én példám is mutatta, hogy néhányunkat ismét elrabolhatnak. Így az egész társaság áttelepült Münchenbe.

– Ön is elment?

– Én nem. Ausztriában alapítottam egy vállalatot, amely műanyaggal és betonragasztással foglalkozott. A schwechati repülőtéren volt nagy munkám, a vasútnak építettem alagutakat. Ötven munkással dolgoztam, természetesen főként magyarokkal, akiket a lágerben toboroztam. Amíg Ausztriában éltem, minden év október 23-án tiltakozó kirándulást szerveztem nemzeti színű zászlókkal az Andau faluhoz, közel a magyar határhoz. Ugyanis itt, a Lajtán keresztül néhány gerendán át menekült a legtöbb magyar.

Ilyenkor a határ túloldalán riadóztatták a magyar határőrséget, mi elénekeltük a magyar Himnuszt és lobogtattuk a magyar zászlót. Ez így ment 1966-ig.

Közben megnősültem, elvettem egy amerikai lányt feleségül, aki magyarimádó volt, történész. Született két gyerekünk is, akik ma már 30- 40 évesek, de folyékonyan beszélnek magyarul.

– Mikor döntötte el, hogy hazajön?

– 1989-ben hazajöttem a temetésre. Addig se vízumot, se engedélyt nem kaptam, hogy beléphessek hazám földjére. 1973-ban anyámnál még házkutatást tartottak, hogy nem jöttem-e titokban haza. Végül is 1990-ben felvettem a kapcsolatot Fónay Jenővel, és elhatároztuk, hogy alakítani kell egy olyan szövetséget, amely 1945 és 1956 politikai üldözötteinek méltó emléket állít. Ez lett a Politikai Elitéltek Közössége, amelynek elnöke lettem. Fónay Jenő pedig a Politikai Foglyok Országos Szövetségét alakította meg, amely az 1956 utáni üldözöttekkel foglalkozik.

– Mit akart a Politikai Elítéltek Közössége elérni?

– Egyrészt, hogy a kivégzett, mártírhalált halt rabtársaimnak emléket állítsunk. A 298-as parcellát rendbehoztuk, és egy hősi temetőt hoztunk létre, emlékművel. Székelykaput is állítottunk, mindezt saját erőből. Aztán megépítettük a Mementó emlékművet, a Petőfi híd budai hídfőjénél, amelyre felvésettük a több mint háromszáz kivégzett sorstársunk neveit. A második feladatunk az volt, hogy próbáljuk összetartani volt rabtársainkat és segítsünk azokon, akik segítségre szorulnak. Külföldön élő barátaink adták először össze a pénzt, majd az Orbán-kormány juttatta az első jelentős segítséget.

A harmadik feladatunknak azt tartottuk, hogy könyvekkel, dokumentumokkal, előadásokkal feltárjuk ezt a szörnyű korszakot, hogy az ifjúság is tudja mi történt itt. Ne a reformkommunisták mondják meg múltunkat.

– Ha visszagondol az életére, nem bánta meg, amit tett? Talán nyugodtan élhetett volna, szenvedések nélkül.

– Nem bántam meg. Ha a jó Isten még egyszer megengedné, hogy fiatal legyek, újra elölről kezdeném. Két okból. Ilyen volt a neveltetésem. A szüleim és a tanáraim is úgy neveltek, hogy a magyar népet, Magyarországot szolgálni kell. Ezt a szolgálatot kötelességnek éreztem. A másik része a dolognak, hogy a nyolc év alatt, a börtönben ismertem meg igaz magyar embereket, hősöket, akik képesek voltak feláldozni az életüket. Bajtársi, testvéri szellem hatott át bennünket. Ezért folytattam a magyar ügyért később a küzdelmet, amit ma sem hagytam abba.

Fehérváry István tavaly, 2014-ben hunyt el.

A portréfotót Gálos Viktória készítette.

Check Also

Regéczy-Nagy László: Kádár és Göncz is „idejében váltott”

Regéczy-Nagy László nem harcolt az 1956-ben, de nagyon sokat tett azért, hogy a forradalom szelleme tovább éljen. Bár megúszhatta volna a börtönt, mégis hazajött: tisztességből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.