Dénes János: A pufajkás Horn Gyulával gyaláztak meg minket

Dénes János a Kőbányai Gyógyszergyár munkástanácsának elnökeként a forradalom alatt és után is vezető szerepet játszott. Kimondta: 1956 decemberében az ország nemet mondott a Kádár-rendszerre is.

– Október harmincadikán lépett elő az ismeretlenségből. Hogyan emlékszik arra a napra?

– Október 24-e reggelétől október 30-án késő délutánig nem léptem át a gyárkaput. Részt vettem a forradalomban, mindenhol megfordultam, ahol harcoltak, de névtelen maradtam a forradalom számára. Közben találkoztam néhány gyári kollegával, akik szintén kerékpárral járták a várost, és szóltak, hogy menjek be a gyárba, mert munkástanács-választás van. Mikor beérkeztem, megtudtam, hogy már megválasztottak munkástanács-tagnak.

– Mi történt ezután?

– Nagy volt a felbuzdulás, tele volt melósokkal az udvar. Ezek után megválasztottak a Kőbányai Gyógyszergyár elnökévé, a tisztet 1957. február 26-ig töltöttem be.

Dénes János, az 56-os munkástanácsok elnöke beszél a Parlament előtt (2005) / Fotó: MTI
Dénes János beszél a Parlament előtt (2005) / Fotó: MTI

– Mit akartak elérni?

– Meg kell jegyeznem, hogy ez a gyár együtt rezdült az országgal. Nem szabad elfelejteni, hogy 1956. november 4-e után az egyetlen talpon maradt demokratikus intézmény a munkástanács volt. Megszüntették a nemzetőrséget, a nemzeti bizottságokat, a törvényes kormányt, és ezek után ez határozta meg a feladatunkat. Küldöttek révén a kerületi munkástanácsokon keresztül tartottuk a kapcsolatot a Központi Munkástanáccsal.

– Mikor érezték úgy, hogy egyszer vége lesz ennek az állapotnak?

– Rövid idő alatt kiderült, hogy a Kádár-rendszer restaurációs próbálkozásai falakba ütköznek. Emiatt egyre drasztikusabb eszközökhöz folyamodtak. A szovjetek és a pufajkások többször letartóztattak, majd kiengedtek, közben emiatt a gyárban egyre feszültebb lett a hangulat.

– Mit akartak öntől?

– Azt akarták elérni, hogy tompítsam az élét annak a tömegnyomásnak, amely a munkástanácsokat lépni kényszeríttette a hatalommal szemben. Persze más munkástanácsok vezetőit is letartóztatták.

– December 6-án a Nyugati pályaudvarnál dördült el a sortűz, majd december 8-án Salgótarjánban munkásokat gyilkoltak meg a pufajkások. Ez hogyan érintette a munkásokat?

– Elképzelheti, hogy milyen volt a hangulat a budapesti Központi Munkástanács ülésén az Építők Házában, amikor berobbant a hír, hogy több mint száz embert géppuskával lőttek agyon Salgótarjánban. A szovjetek és a helyi pufajkások odacsábították a tömeget, majd szétlőtték őket. Az óvatosabbak álláspontját elsodorták az események, Rácz Sándor álláspontja győzött. Jómagam is felszólaltam, és totális sztrájkot javasoltam. Elfogadták a javaslatomat.

– Mikor volt az országos sztrájk?

– 1956. december 11–12-én.

A sortüzek miatt a hatása óriási volt, mert ez egyben a Kádár-rendszer elleni „népszavazást” is jelentette: a magyar nép nemet mondott a kádári diktatúrára.

Ekkor tartóztatták le Bali Sándort és Rácz Sándort, és még sokakat közülünk.

– Önt is?

– Ekkor még nem. Február 26-ig a helyemen tudtam maradni. Ezután nem sokkal letartóztattak. Izgatás vádjával a Fővárosi Bíróság elé kerültem, s amikor felmentem az utolsó irategyeztetésre, közlölte velem az ügyész, hogy elvették tőle az ügyet, mert most már nem izgatással vádolnak, hanem szervezkedésben való tevékeny részvétel címén a népbíróság elé fogok kerülni. 1957 decemberét írtuk, ekkor már a Markóban voltam. Miután egy Sárosi nevű munkástanácstag Jugoszláviába disszidált, „rápakoltam”, amit lehetett. Nem gondoltam arra, hogy négygyermekes apa lévén hazajön. Hazajött, ezért ki kellett mentenem. Megúszta pár hónappal, én pedig Tutsek vérbíró elé kerültem.

– Vissza kellett vonnia az előző vallomását?

– Igen, visszavontam. Hamarabb elítéltek, mint Rácz Sándorékat. Nem viselkedhettem úgy, hogy Rácz Sándor kötelét megfonjam, így kaptam tizenöt évet.

Vanek Béla és Rácz Sándor / Fotó: MTI
Vanek Béla és Rácz Sándor / Fotó: MTI

– Rácz Sándorral találkozott a börtönben?

– Találkoztam vele a börtönben, ami tovább mélyítette bennem azt a megbecsülést, amit mindig is éreztem iránta. A helytállók legkülönbjei közé tartozik Rácz Sándor, jóllehet én sem voltam akárki, mert a hat év egyharmadát fegyelmivel töltöttem le. Aki ilyen helyzetbe került, mint mi, az nagyon jól tudja, hogy milyen fantasztikus erő kellett ahhoz, hogy valaki ott ember tudjon önmaga előtt maradni. Mert mindenkit becsaphatsz, csak saját magadat nem. Ez még senkinek sem sikerült. Az én esetem világit rá, hogy miről beszélek. Nagy Imre kivégzéséről állítólag kikerült egy fotó Nyugatra. Rabtartóink pánikba estek és tető alá vitték a vesztőhelyet. Kőművesként dolgoztam mint elítélt rab, és kivezényeltek vesztőhely-építésre. Százharmincegyen voltunk. Én az első téglánál megtagadtam a munkát, a százharmincegy rabból még egy, Tamási János miskolci egyetemi hallgató követett, ő is megkapta a magáét. Úgy éreztem, ha hozzájárulok a kivégzőhely építéséhez, akkor emberségem utolsó szikráját is elveszítem. Ezután nagyon kemény tortúra következett a gyűjtőben. Az első szállítmánnyal átvittek a váci börtönbe, ahol tizennégy hónapra bezártak a lordok házába, szigorított körülmények közé.

– Ez mit jelentett?

– Ez a börtönön belül egy fallal elkerített, szigorított részleg. Részt vettem az éhségsztrájkban is, amiért szintén egy év szigorítottat kaptam Sátoraljaújhelyen.

– Miért vett részt az éhségsztrájkban?

– Az úgynevezett Kádár-mentő amnesztia miatt, amikor a Donáth Ferencéket, a Déry Tiborokat, az úgynevezett revizionistákat kiengedték a börtönből, előbb, amíg bennünket, munkásokat csak hitegettek.

– Végül is kiengedték önt is, és nyugdíjazásáig munkásként dolgozott. Véleménye szerint miért nem ítélik meg egységesen ’56-ot? Valóban elrabolták a forradalmároktól 1956-ot, ahogyan Pongrátz Gergely is mondja?

– 1956-ot nem tőlünk rabolták el, hanem jogos örökösétől, a magyar néptől, a magyar fiataloktól rabolták.

– Kik?

– Azok, akik a Reagan–Gorbacsov-találkozó után nemzetközi és helyi viszonylatban Kelet- és Közép-Európa átalakulását szervezték. Erre csak menet közben jöttem rá.

– Hiszen ön az MDF színeiben volt országgyűlési képviselő 1990-től négy évig!

– Hittel voltam országgyűlési képviselő. Én hittem abban, hogy a történelem számunkra futószalagon hozza 1956 világraszóló igazsága alapján a történelmi lehetőséget. Ezzel a felelősséggel mentem be a magyar parlamentbe, amit én még akkor magyar parlamentnek hittem. Mélységesen csalódtam.

– Miben csalódott?

– Amiket elkövettek a magyar nép ellen!

A taxisblokáddal meggyalázták 1956-ot.

A taxisblokád idején még a napok is úgy estek, mint 1956 októberében.

Árulkodó harmónia: Kovács László, Horn Gyula és Göncz Árpád / Fotó: MTI
Árulkodó harmónia: Kovács László, Horn Gyula és Göncz Árpád / Fotó: MTI

– Miért gyalázták meg ezzel a forradalmat?

– Mert az első szabadon történt választást kellett semmissé tenni. Mese, hogy a benzináremelés ellen vonultak ki a taxisok. Nézze meg, hogy azóta milyen őrületes módon emelik a benzin árát! Állandóan és folyamatosan. Mégis csend van. Ellopták minden öröm lehetőségét, ellopták a nemzet felemelkedésének reményét. Ellopták az Expó megrendezésének jogát, és most semmissé tették az olimpiai részvételünk lehetőségét is. Ellopták tőlünk 1996-ban honfoglalásunk 1100. évfordulójának és az 1956-os forradalom negyvenedik évfordulójának méltó megünneplését is. Helyette kaptuk Horn Gyulát, a pufajkás miniszterelnököt, most pedig Medgyessy Pétert és az MSZMP utódpártját. Ezzel gyalázták meg a magyar népet. Kiszolgáltatott társadalom lettünk, ide jutottunk el. Éppen ezért nem hiszek a „birkanép” meséjében. Az a leggyalázatosabb, aki ezt kiejti a száján. Mert a magyar nép jelesen vizsgázott 1956-ban, tizenkét év kemény diktatúra után. Aztán jelesre vizsgáztunk a Hősök terén is a rendszerváltás előtt, amikor százezrek tűntettek az erdélyi falurombolás ellen. Őfelsége a magyar nép jelesre vizsgázott az 1990-es választáskor is, amikor keresztény, nemzeti programmal kormányzási lehetőséget adott a Magyar Demokrata Fórumnak és koalíciós partnereinek.

– Ha visszagondol, ennyi szenvedés után érdemes volt a forradalomért küzdeni?

– Ez nem üzlet. Hozzáteszem, hogy 1956-ban már teljesen készen álltam a mártírumra. Ha nem lettem volna kész, akkor nem csináltam volna semmit. A világot mindig azok az emberek vitték előbbre, akik vállalták az áldozatot.

(Kiemelt kép: MTI).

Check Also

Regéczy-Nagy László: Kádár és Göncz is „idejében váltott”

Regéczy-Nagy László nem harcolt az 1956-ben, de nagyon sokat tett azért, hogy a forradalom szelleme tovább éljen. Bár megúszhatta volna a börtönt, mégis hazajött: tisztességből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.